Aesthete (VKOOK)

▪️Otthon▪️

18+

Három hónap telt el Hoseok sikeres kimenekítése óta, de az idősebb még mindig nem szólalt meg. A játékos, pajkos fény szikrái újfent csillogni kezdtek csokoládébarna szemeibe, melyek jelenléte ismételten melegséggel árasztja el szívem. Ritkán mozdul ki szobájából, s azt is csak Jimin társaságában teszi meg, aki, mint egy gondoskodó, féltő anya, óvja őt minden lehetséges veszedelemtől.

Az eset óta, Jungkook is felépült, visszanyerve idióta jellemét, újult erőre kapva, félve, s lassan hagyva, hogy a boldogság csurig árassza lelkét, de még vannak pillanatok, mikor szemei elködösülve figyelik, ahogy az eső keserves könnyekkel mossa a horizontot, de bízom benne, hogy együtt képesek leszünk megmászni a múlt hatalmas és rögös hegyét, s mikor majd elérjük a csúcsot, büszkén fogja kihúzni hátát túllépve és hátrahagyva a mennydörgés és villám korbácsolta sebeket. Közösen, majd megküzdünk minden nehézséggel, hisz kapcsolatunk ezalatt a pár hónap alatt, csak erősödött, megmutatva a világnak milyen is, mikor két törött szív egymásra talál.

-Megtaláltuk Jisoot! - rontott be Jin a szobába, mint egy feldühödött bika, az ajtót a falnak csapva, kiszakítva gondolataimból.

A hirtelen ért meglepettség miatt, mivel az ágy szélén feküdtem el, testem találkozott a padló kemény felületével, minek következtében, szerencsétlenségemre könyököm vertem be.

Az út közben Jin szavai visszhangot képeztek elmémben, melyek percekkel később is a megnyugvás érzetét biztosították lelkemben.

Gyorsan álltam lábra az idősebb elé rohanva, s két kezem közé fogva arcát, közelebb húztam magamhoz, szemeibe meredve, a humor bármely apró jelét keresve.

-Ugye nem viccelsz? - kérdem reményteli hangon. -Ugye nem?

-Taehyung! Ilyen vagyok, mikor viccelek? - nézett rám komoly tekintettel, majd kobakját a nyitott ajtó felé fordította. -Yoongi, válaszolj!

Jin mögé pillantva a fekete hajút véltem felfedezni, ki egy sötétzöld színű táskát lógatott egyik vállán, fejét kérdőn döntve oldalra, úgy mérve végig kételkedő alakom.

-Taehyung, engedd el őt és megnyugodhatsz, nem poénkodik. Szerencsére most nem. - válaszolta, minek után kezeim leemeltem Jin arcának puha bőréről.

-Mi az, hogy szerencsére? - kérdezte felháborodottan az idősebb, dühös tekintetét az alacsonyabbikon tartva.

-Őszintén, Jimin az egyetlen, aki nevet a nem alkalomhoz illő vicceiden. De ezt később is ráérünk megbeszélni. Hagyd békén Taehyungot, s induljunk el. - szólt Jinre, nem foglalkozva annak csalódott kifejezésén, mely olyan volt, mint mikor egy humorista rosszul süti el a megnevettető fegyvert.

-Hova megyünk? - szólalt meg egy dallamos hang a szobám ajtaja előtt.

Jungkook kíváncsi szemekkel vizslatta a kialakult, enyhén feszült légkört, majd óvatos léptekkel mögém sétálva, kezével finoman simított derekamra. Hamuszürke színű mackónadrág volt rajta, mely egy fekete, testhezálló pólóval volt kombinálva, mi tökéletesen emelte ki felsőizmainak szépségét.

-Ti ketten sehova. - mondta Yoongi, miközben ujjai köztem és a mellettem álló között cikáztak. Hangja kemény volt, mint az acél, ugyanakkor gyengéd, mi enyhe incselkedéssel volt megfűszerezve. -Itt maradtok és vigyáztok a házra. Nincs szükség két kölyökre, csak hátráltatnátok minket.

-De, Jisooról van szó, és... - az ében hajú derekamra szorított, szavak nélkül arra kérve, hogy ne ellenkezzek.

Szorítása biztonságot keltő volt, s ölelésébe bújva megadóan bólintottam, elfogadva veszteségem.