A démon, a sárkány és a három holló (Csillagok Városa #1)

2. Navarróék

Január

Rovena némi gyanakvással nézte a régi kőházat; elvileg ez lesz az új otthona.

A bőröndje lehúzta a kezét, és lassan kezdett bőrig ázni, pedig a taxi alig három perce hagyta itt. Azóta győzködte magát, hogy becsengessen.

Elvileg a nagynénjénél fog lakni, miután az anyja meghalt. Furcsának érezte az anyjára gondolni, amikor arra sem emlékezett, hogy néz ki. Semmire sem emlékezett az előző életéből, az orvosok azt mondták, ez sajnos maradandó, mert az emlékei ennyi idő után sem tértek vissza, pedig majdnem két hónap telt el a baleset óta, amiben megsérült a feje és az emlékei teljesen eltűntek.

Az anyja pedig meghalt.

Még csak gyászolni sem tudta, pedig illett volna. De mégis hogyan gyászoljon olyasvalakit, akire nem is emlékszik?

Végül még két perc tépelődés után rászánta magát, felcaplatott a ház előtti kőlépcsőn és becsengetett. Odabentről izgatott sikoly hallatszott, majd szapora léptek. Kattant a zár, és megjelent egy erős mexikói vonásokkal rendelkező nő; az a típus, akiről nem lehet megmondani, hogy huszonöt vagy negyvenöt lehet.

– Áh, biztos te vagy Rovena! – kiáltott fel, megragadta Rovena karját és beljebb ráncigálta az ajtón. – Gyere, kerülj csak beljebb! A cipődet és a kabátodat itt leveheted, ezt meg add csak ide! – ragadta meg Rovena bőröndjét. Hirtelen megindult a szemben lévő lépcső felé, Rovena már indult is, hogy kövesse, de a nő megállt a lépcső aljában és felüvöltött az emeletre. – MAX! Gyere le, megjött az unokatestvéred! Ne haragudj, kis drágám – mosolygott rá Rovenára a nagynénje. – Eléggé zárkózott, és szinte mindig a fején van a fejhallgatója, szóval sose hall meg semmit az a haszontalan... remélem, azért jóban lesztek, olyan egyidősek lehettek szerintem. Amúgy meg Monica Navarro vagyok, Maria nővére – nyújtott kezet Rovenának, aki félve megszorította. – Mindjárt Max is lejön, ha egyáltalán hallotta, hogy szóltam.

Nagyszerű, van egy unokatestvére is, a jelek szerint fiú. Rovena nem emlékezett, hogy voltak-e az előző életében fiú barátai, mindenesetre reménykedett, hogy az unokatestvérével nem lesz olyan vészes a helyzet.

De nem egy fiú volt az, hanem egy melegítőnadrágos, szintén mexikóinak kinéző lány túlméretezett lila pólóban, zokniban, nyakában egy fejhallgatóval, a haja kócos kontyba kötve a feje tetején. Nagyon hasonlított az anyjára. Néhány másodpercig csak állt tágra nyílt szemmel a lépcső tetején, majd óvatosan lejjebb merészkedett.

– Maxine Navarro – nyújtott kezet ő is Rovenának. – Te meg Rovena vagy, ugye?

– Aha – bólintott Rovena.

– Szólíts nyugodtan Maxnek – ajánlotta fel Max vigyorogva. – Téged lehet valahogy becézni? Roni, Vena...?

– Nem tudom – vonta meg a vállát Rovena. – Egyelőre maradjunk a Rovenánál.

– Max, mutasd meg Rovenának a szobáját – parancsolt rá Monica a lányára, és a kezébe nyomta Rovena bőröndjét. – Addig én csinálok vacsorát. Majd szólok, ha lejöhettek, és remélem, hallani is fogjátok – vetett egy szigorú pillantást Maxre, aki csak a szemét forgatta. Majd Rovenára mosolygott, és így szólt. – Üdvözlünk a családban, Rovena. Remélem, jól fogod érezni itt magad, Collinswoodban.

A ház nagy volt és ízlésesen berendezett, Rovena szimpatikusnak találta. A lépcső mentén családi fotók sorakoztak, az első képeken még ott volt a teljes Navarro család: anyuka, apuka, Max. Aztán az apuka a lépcsőfordulónál hirtelen eltűnt a képekről.