Fiatalság Félegészség-Xiuchen[Hun]

26. Rész

Kim Minseok szemszöge

- Sajnálom. – suttogtam ismét, alig hallhatóan. Mély levegőt vettem, a hajába túrtam, hogy homlokán lévő tincseit hátra simítsam és homlokára pusziltam. – Ne menj el. Mindjárt itt vannak a mentősök. Ne menj el. Kérlek. 

Diamond megnyalta kezét és orrát a gazdája kezébe fúrva nyüszíteni kezdett. Váratlanul lentről folyamatos beszélgetés szűrődött fel, végül egy kiáltás. 

- Kim Minseok?! 

- Fent! Jöjjenek fel! – szóltam vissza és Dae arcához hajoltam. – Ne add fel. Tudom, hogy gyűlölsz, és hogy jobb lenne a bátyáddal, de gondolj édesanyádra és a még meg nem született húgodra. Sehunra, Baekhyunre, Jacksonra, Jonginra, Chanyeolra...a barátaidra, mert igenis vannak olyanjaid. Rendben? – Arcát simogattam, míg három mentős nem rontott be a hálóba, az egyik kezében egy defibrillátorral. Diamondot leemeltem az ágyról, leguggoltam hozzá és őt simogatva néztem az eseményeket. Az orvosok szétvágták a pólóját és megkezdték az újraélesztést. Láttam. Láttam, ahogy minden próbálkozás után a fejüket rázzák és leellenőriznek mindent még egyszer. Végül elhallatszódott egy mondat, amiért imádkoztam, hogy ne halljam meg. 

- Utolsó próba! Készülj! – Összeszorítottam a fogaimat és a kezem is megállt az előbb végzett mozdulatokban. Azonban azok az emberek megint csak ingatták a fejüket. 

- Nem tudunk mit tenni.

- Könyörgöm! Próbálják újra! Kérem! – Szemeimből ezerrel folytak a könnycseppek. 

- Sajnálom…

- Nem, nem, nem! – siettem az ágyához. – Jongdae, Dae, tudom, hogy hallasz! Gyere vissza… szeretlek…kérlek. – suttogtam a végét arcánál, elfojtott hangon, a mentősök viszont elhúztak. 

- Fiatalember..

- Nem hagyhatják meghalni! Tenniük kell valamit! – löktem a falnak az engem lefogó embert és megindultam ahhoz a személyhez, aki a világot jelentette nekem. 

- Már próbáltuk, ön is láthatta, kérem álljon le. – fogott le egy másik. Ebben a pillanatban ült fel az ágyban Ő. Mindenki döbbenten és némán meredt rá. Tekintete…borzalmas volt, emellett könnyei patakokban folytak. 

- Be kell vinnünk vizsgálatra. Hozzátok a hordágyat. – eszmélt fel az egyik orvos.

- Nem megyek be! – Felállt az ágyról és remegő lábakkal elhátrált tőlünk. Döbbenten meredt rá két orvos. 

- Megkérném, hogy-

- Nem megyek be! – zokogott.

- Percekig nem jutott az agyába oxigén, bármi sérülhetett benne.

- Nem.. – rázta a fejét, amitől szédelegni kezdett.

- Bemegyek veled, jó? – szólaltam meg végül. Közben szemem sarkából figyeltem, hogy az egyik orvos lassan felé közeledett. 

- Nem… – nézett el rólam is. 

- Jongdae, kérlek. Végig melletted leszek, ígérem.

- Nem. – kezdte el még gyorsabban rázni a fejét. A mentős mellé ért, lefogta a karját és a bőrébe szúrt egy tűt. – Mit művel?! Ne! Ne. Nem akarom… – könyörgött, fölöslegesen. Laposakat pislogott, míg teljesen nem hatott a szer, utána lassan a hordágyra fektették és elindultak vele kifelé.

- Jöjjön. – intett a mellettem álló és a többiek után sietett. Nincs más választásom és nem is akarom magára hagyni.

———