Fiatalság Félegészség-Xiuchen[Hun]

37. Rész

Kim Minseok szemszöge 

Végül miután összeszedtem magamat, a kocsimba ültünk és haza indultunk. Az útunk csendben telt, míg köhögni nem kezdett Jongdae. Láttam, ahogy jobb kezével eltolta magától az övet is, mire végre abbamaradt. Biztos, hogy elkapott valami vírust.

- Szerintem maradj otthon holnap.

- Nem vagyok beteg. – mondta. Persze...

- Jongdae.

- Nem. – suttogott,majd normál hangnemben beszélt tovább. – Ígérem, még ma szólok anyának is, jó? – Összeráncoltam a homlokomat. – Pár napja szúrni kezdett a mellkasom, itt, –  mutatott bal felére – belül. Gondoltam a gyógyszer mellékhatása és idővel elmúlik… Hát nem. – Francba.

- Jongdae, hamarabb kellett volna szólnod. 

- Most nehogy kioktass! Tudom jól én is, nem kell az orrom alá dörgölni! – indultak meg a könnyei. Megint az a hangulatingadozása.

- Dae, nem úgy gondoltam. – lassítottam le, hogy felé nyúlhassak, de ellökte kezemet és az ablak felé fordult. Miért cseszek el mindent… Ez így marhára nem lesz jó. Így nem lesz egészséges a kapcsolatunk. De én minden tőlem telhetőt meg fogok tenni. Nem akarom elveszíteni.

- Ne haragudj. – suttogta váratlanul. Haladás. Látom, nem csak én küzdök magunkért.

- Semmi baj. – simítottam a térdére és egészen addig ott tartottam, míg nem kellett sebességet váltanom.

Egy kanyarban voltunk, mikor az úttestre lépett valaki a járdáról és még épphogy ki tudtam kerülni, egy nagy fékezés mellett. Szívem ezerrel vert a hirtelen adrenalintól és a visszapillantó tükörben figyeltem az elhagyott út részt. Szerencsére, tényleg megúszta még csak azt is, hogy súroljuk őt. Sőt. Szerintem fel sem tűnt neki, hogy elment mellette egy autó.

- Faszomat bele! Idióta! Kellett neki a kurva sötétből kilépnie! Jól vagy? – néztem Deere, mire hevesen bólogatott párat. Még jó párszor rá néztem, mert nem éreztem úgy, hogy az igazat mondta volna. Ekkor vettem észre, hogy ujjai elfehéredtek, mivel olyan erősen szorongatta az ajtót. A következő pirosnál állva felé hajoltam és lefejtettem kezét onnan. – Jongdae, vegyél egy mély levegőt, nincs semmi bajunk. És neki se. – Megtette, amire kértem, azonban ismét köhögni kezdett, viszont ez rosszabb lehetett, mert arca fájdalmas grimaszba torzult. Sajnos nekem tovább kellett vezetnem, mivel mögöttünk jöttek, de minden második másodpercben ránéztem. Még két perc és hazaérünk. Jongdae köhögése az istenért sem akart csillapodni, ezért jobban a gázra tapostam, lerövidítettem az utat. Alighogy megálltam, kipattant az autóból és eltűnt az ablak alatt. Behúztam a kéziféket, kikapcsoltam az övet és a lehető leggyorsabban ugrottam ki utána. Dae összegörnyedve guggolt, hátát a jármű oldalának támasztva. Köhögése mellett sírni is kezdett, engem látva pedig egyből vállamba kapaszkodott jobb kezével és mellkasomhoz húzta magát.

- Nem direkt csinálom, nem direkt csinálom, eskhüszöm én… – szólalt meg, amikor kevésbé köhögött.

- Sh. – pusziltam hosszan a fejére.

- Minnieh..

- Maradj csendben. – simogattam a hátát. Jó pár percbe beletelt, mire abbamaradt a köhögése, azonban ahogy ez megtörtént, légzése szaporább lett. 

- Minseok? – hallottam meg Jongeun hangját. Hátra néztem, a bejárati ajtó felé, ahol az említett nő mellett Seongmin és még két idegen állt, kézenfogva. Arcomról valószínűleg a rémület volt leolvasható, mivel Eun ijedten indult meg felém, Seong pedig utána. – Jongdae?! – guggolt le azonnal, mikor ideért és kezei közé zárta arcát.