Fiatalság Félegészség-Xiuchen[Hun]

54. Rész

Kim Minseok szemszöge 

Fél órája, hogy megjött Sandara, azóta ők kizártak a saját szobámból. Nincs annál rosszabb érzés az ember életében, mint tétlenül várakozni, holott egy számára fontos személy segítségre szorulna. Bár segítséget kap, nem kellene aggódnom. Mondjuk… miért lehetnék abban biztos, hogy, ha onnan kijönnek az semmilyen következménnyel nem fog járni? Ugye nem fogom elveszíteni?! De hiszen én próbáltam mindent megtenni! Nem tettem eleget? Nem küzdök eléggé? Régen mindig feladtam. Mindig feladtam a küzdelmet az agyammal és sírással ért véget a harc. Ez a baj. Én vagyok a baj. Könnyen feladom.

Felálltam a kanapéról, hogy bemenjek hozzájuk, de két lépés után megálltam. Mit tehetnék? Bemegyek és? Csak állnék ott, mint a cövek. Sandara erre van szakosodva, ő ért ehhez. Ő mondta, hogy nem kellene lépnem felé, de én nem hallgattam rá. Minden olyan jól ment… Mi történt? Nem tudom felidézni, hogy pontosan melyik naptól lett titokzatosabb. A szerelem tényleg elvakít? Még ezt se voltam képes észrevenni?

Visszaültem a kanapéra és ökölbe szorítottam kezeimet. Chanyeoléknál hogy megy ennyire jól? És Sehunéknak? Tanácsot kellene kérnem tőlük? Mert nekem úgy tűnik, tele van kudarccal a párkapcsolatom. Nem vagyok jó ebben sem. Bár miben vagyok jó?

Szorosan lehunytam szememet, és éreztem, hogy leszöknek az első könnycseppek az arcomon. Nem hiányzik most egy harc a gondolataim ellen. Bármikor máskor előjöhettek, csak most ne. Kérlek.

Hallottam, hogy nyílt a bejárati ajtó, ezért megdörzsöltem látószervemet. Mi lesz most? Anyáék hazajöttek, tehát mikor idejönnek fel fogják fogni ezt az egész helyzetet és szólnak Eunéknak. A végén pedig mindannyian csalódottak lesznek bennem. Gyerünk Minseok, menni fog.

Mély levegőt vettem, felálltam a kanapéról, anyáék meg egymásra mosolyogva léptek be, rám nézve azonban eltűnt a boldogság arcukról.

- Minseok? Kicsim?

Anya közelebb lépdelt hozzám és arcomra simított. Ajkaim elnyíltak, meg akartam szólalni, elmondani, hogy elszúrtam, de egy hang se jött ki belőlem.

- Nézz rá Jongdaere.  – szólt oda apának, de megráztam fejemet.

- Sandarával beszél. – préseltem ki végre magamból két szót.

Kikeredett szemekkel néztek rám, mint akik nem hisznek nekem.

- Itt van a pszichológusa?

Bólintottam.

- Megyek és megkér-... – indult el apa.

- Ez a munkája, biztos ért a dolgához, hagyd őket.

Láttam. Láttam anya tekintetében a rémületet, melyet nekem nem akart mutatni. Mély levegőt vett, kifújta, megszorította kezemet és visszanézett rám. Nem sírt, ezt az erős jellemét mindig csodáltam.

- Szóljunk Eunéknak. – ötletelt apu.

- Nem szükséges. – szólalt meg hirtelen a nő.

Mögötte Jongdae követte, kezében a táskájával. Tekintetünk találkozott és a félelmem, miszerint kerülni fogja még ezt is, felesleges volt. Ürességet és ijedtséget tükröztek szembogarai, azonban rajtam megállapodva, mintha visszatért volna belé valami. Csillogni kezdtek és valamiféle érzelemmel teltek meg.

- Minseok is mehet?

Visszatérve a valóságba, ez volt az első mondat, amit hallottam. A pszichológus rám nézett, összeszűkültek szemei és hátra pillantott, Jongdaere, majd vissza, ránk, mielőtt válaszolt volna.