Fiatalság Félegészség-Xiuchen[Hun]

32. Rész

Kim Minseok szemszöge 

Halkan beléptem a szobába, azonban ő ezt nem észlelte, mivel háttal volt nekem. Lassan leültem az ágy szélére és a lepedőre vezettem a tekintetemet. Már biztos tudja, hogy itt vagyok. Nincs visszaút. Sírása összetörte a szívemet, de képtelen voltam tenni bármit is. Legszívesebben magamhoz húznám és az örökkévalóságig ölelném, de nem tehetem. Mindig is bonyolult személyisége volt, de a sok Yehoonos dolog és a szakításunk után érzékenyebb és nehezebben kiszámíthatóvá vált. 

- Még érdekel, hogy miért sírtam a temetőben? – kérdezte hirtelen egy orrszívás kíséretében. Tekintetemet hátára vezettem.

- Persze. – Válaszom után felém fordult. Arcán lévő árnyékokból következtettem, hogy felduzzadtak a szemei, a holdfényben pedig felcsillant itt-ott a könnyáztatta arca. Összeszorítottam a fogaimat a látványtól. Soha nem szerettem őt sírni látni, valamiért azonban mindig itt kötöttünk ki.

- Anya végig hazudott nekem a baleset óta. Nem mondta el, hogy agybajos vagyok.

- De nem is-... 

- Nem mondta el, hogy valószínűleg nagyobb fejsérülést szenvedtem, mint az hittem. Nem mondta el, hogy barna a hajszínem eredetileg.

- Hogy mi? – kerekedtek ki szemeim és a halvány fényben a szőke, göndör hajára pillantottam. 

- Igen. Azok a sejtek vagy mik, amik a hajam színével foglalkoznak, megsérültek úgy, ahogy az agyam egy része is. – mondta halkan. Miért titkolta el ezt az anyja előle.. Most így jobb? Hogy emiatt sír? Mondjuk aggódott érte, mikor felhívtam, hogy elmondjam neki, itt van velem, a mamáéknál. Nem örült, viszont ő is tudta, hogy ezt a találkozót meg kellett ejteni. Azon viszont nagyon meglepődött, hogy elárultam, Jongdae akart idejönni és nem én rángattam el. – Egy fogyatékos vagyok. – mondta hirtelen és jobban sírni kezdett. 

- Ez nem igaz. Jongdae. Kérlek, ne gondolj ilyenekre.

- De ez az igazság! Meg az, hogy már alapból, születésem óta gondok voltak velem! Nem voltam rendes, átlagos fiú. Mindig, de mindig a lányokkal akartam játszani, soha nem hoztak lázba az autók, a robotok vagy a foci. Egy elcseszett ember vagyok. – hunyta le szemeit és reszketve sóhajtott egyet.

- Te már születésed óta Jongdae vagy, nem kiskorodban váltál ilyenné. Egy egyéniség vagy, és mivel kitűnsz a tömegből, piszkálnak téged, mert féltékenyek. Az emberek mindig ezt csinálják. Azok bántanak gyengébbeket, akik a nagyobbakkal nem tudnak mit kezdeni. És azok a legjobb célpontok, akik hagyják magukat. Te ne tedd. 

- Hjóh.. – bólintott és a lepedőbe markolt. Ajkát harapdálni kezdte, ezért elnéztem róla. Lehet vissza kellene mennem a kanapéra.

- Fogsz tudni már aludni? 

- Nem. – válaszolt, ezért visszanéztem rá.

- Akkor mit szer-.. 

- Aludnál velem? – suttogta. A halvány fényben láttam, hogy rám emelte a tekintetét. Nem. Nem aludhatok melletted, mert akkor nem fogom vissza magam. Képtelen lennék melletted feküdni és csak nézni téged. Én ölelni akarlak. Csókolni. Én-... – Kérlek. – ébresztett fel gondolataimból.

- Persze. – Mi?! Minseok, te megvesztél?! Hogy lehetsz te egy ekkora idióta?

- Köszi. – Nem! Én nem! Csak megijesztettél a könyörgéseddel. Jongdae! Ne…

Sajnos néma kiáltásaimat nem hallotta meg, a takarót odébb húzta magán és mellém tette. Francba! Francba. Francbaaa!

Feszülten bebújtam a takaró alá és felé fordulva lehunytam a szemem. Egy ágyban, egy takaró alatt vagyok vele. Agy, kérlek kapcsolj ki és hagyj aludni, most az egyszer. Nem akarok rá gondolni. Hogy mellettem fekszik...egy kibaszott ágyban, egy nyomorék takaró alatt! Jó, elég, nyugi. Ruhában vagyunk. Csak meg akarlak ölelni és a nyakadhoz bújni. Megcsókolni, végre. Minseok, elég. Jesszusom, ha tovább folytatom, más gondolatokkal, lehet merevedésem lesz, ami most, ebben a helyzetben, rohadtul nem lenne jó! Mi van, ha úgy fordul véletlen? Vagy a keze..? Faszom! Pont az! Remélem nem áll, mert-...