Fiatalság Félegészség-Xiuchen[Hun]

39. Rész

Kim Minseok szemszöge

Jongdae-ék háza előtt állva lábaim kissé remegtek, magam se tudom, miért. Talán  legmélyen belül vagy tudatalattiban még mindig magamat hibáztattam, amiért most Dae kórházban feküdt. Éppen a messenger csoportot figyeltem, mert Sehun és Baekhyun nagy beszélgetéseket folytattak arról, mennyire örülnek annak, hogy nem maradtam Amerikában, hanem visszajöttem. Írtam volna nekik, azért túlzásokba ne essenek, mikor váratlanul kinyílt a bejárati ajtó. Rajtakapottan felpillantottam, Seongminra. 

- Be is szeretnél jönni, vagy csak a wifinken szeretnél lógni? – mosolygott rám. 

- Én-.. Én-..

- Gyere. – állt arrébb, hogy elsétálhassak mellette. Kicsit lehajtott fejjel bekullogtam az ajtón. 

- Szia kincsem. – köszönt Jongeun a kanapéról. Elég ramatyul nézett ki, ami miatt egyből arra következtettem, hogy történhetett valami. Lekaptam magamról a ruhákat, letettem a táskámat a földre és a nappaliba sétálva a fotelbe ültem. Számat szólásra nyitottam, azonban az időközben Eun mellett helyet foglaló Min megrázta a fejét.

- Nincs semmi, csak pár napja nem tud aludni.

- A baleset-

- Nem. Már az előtti napokban is hasonló volt a helyzet. Minseok, kincsem, kérlek ne hibáztasd magadat. – fogta meg a kezemet Jongeun és tipikusan olyan anyásan megszorongatta, majd simogatni kezdte a bőrömet, miközben folytatta. – Nem tehetsz róla és kérlek, ne emészd magadat, rendben? Mindannyian jól vagyunk, ne aggódj. – Bólintottam.

- Jongdae?

- Bent tartják.

- Mi?! Megint? Meddig? – akadtam ki. 

- Donghwan azt mondta, hogy az előző orvosnak addig nem kellett volna kiengednie, míg nem szed fel pár kilót.

- De azóta hízott. Figyeltem rá. – Jongeun elmosolyodott.

- Igen, de nem eléggé. – jegyezte meg Seongmin.

- Tudom, még mindig csont és bőr, de hízni fog!

- Tudjuk, de Donghwant is meg kell értened.

- Bemehetek hozzá? – álltam fel, így Eun elengedett.

- Ma még nem, de holnaptól bemehettek hozzá.

- Ma miért nem? – ültem vissza.

- A pszichológusával kell beszélnie.

- Egész nap?

- Mondhatni.

- Ez kész röhej. – dőltem hátra.

- Áh, szóval ketten fordultatok a pszichológusa ellen. – ingatta a fejét Eun.

- Ja. Mármint, mi? Ezt meg honnan veszitek? – ráncoltam a homlokomat. Egymásra mosolyogtak. Na, jó. Mit tudnak, amiről én tudok, de nem tudok arról, hogy ők tudják?

- Délben bementünk, mert az orvos mondta, hogy családtagnak be szabad mennie és ott összefutottunk vele. Elmondta, hogy iszonyatosan veszélyes vizekre eveztél vele.

- Igen, és eleinte azt hitte megfojtana. – nevetett fel Seongmin. Elégedetten kivillantottam a fogaimat egy széles vigyorral.

- Aztán – vette vissza a szót Eun – kérte, hogy adjuk át a köszönetét. – Érdeklődve megemeltem jobb szemöldökömet. Mégis mit köszön pont ő, tőlem?

- Felhúztad Jongdaet a gödörből. – Komolyan? Úgy értem, én is kezdtem észrevenni, hogy jobban megnyílik mostanában és máshogyan viselkedik, de ezt nem gondoltam volna. Vajon van egy tettem, ami ennyire segített, vagy a sok próbálkozás eredménye?