Én csak futni akartam

5. Fejezet

Harry

Kint még a sötét uralkodott. Régen feladtam az órák, napok számolását. Már azt sem akarom tudni, milyen napszak van. Már nem érdekel. Tudom hamarosan értem jönnek. Megtalálnak apám emberei, haza visznek. Ez nem csak a szabadságomat jelenti, hanem azt is, hogy leszakadunk Louissal egymástól. Attól a kócos hajú fiútól, aki bár részese volt az elrablásom tervének, annak megvalósításának folyamatában, de mégis, az ittlétem alatt még jobban a szívemhez nőtt. Elválaszthatatlanok lettünk. Igaz van valami, ami elválaszt. Ez nem más, mint a rács, ami kicsiny helyemet körül veszi. Én már felvagyok, ő meg alszik a rács mellé letett matracon. Nem mozdult mellőlem amióta elraboltak. Emlékszem, mennyire ragaszkodott ehhez a döntéséhez. Ha a rács nem lenne olyan közel lenne, hogy mondhatnánk sziámi ikrek vagyunk. Most egy mosoly kúszott arcomra amikor az iránta érzett haragom ellenére is kitartóan vigyázott rám. A némasági fogadalmat tettem akkor. Haragom és kétségbeesésem felül írt minden addigi érzést. Louis pedig hajthatatlan volt. Makacs, mint egy öszvér. Minden dolgát percek alatt lerendezte, hogy ne legyen sokáig távol tőlem. Mellém csak akkor engedett mást, amikor kiengedtek naponta háromszor, hogy a mosdót használhassam. Első ilyen alkalommal hiába néztem rá haragosan, hiába rántottam el a kezemet, amikor érte nyúlt, egy „engedd kérlek" tekintettel rám nézve ismételte meg a mozdulatot, mire én engedtem neki. Onnantól csak annyira engedte el a, amíg a dolgomat végeztem és a napi zuhanyzásomat megejtettem. Tudtam félt engem az apjától, de azt is azonnal észrevettem, hogy ő is fél tőle. Minden izmai megfeszül, igaz igyekszik ezt leplezni, de én azonnal érzékeltem. Ezzel együtt vált világossá számomra az is, hogy kényszer hatására kellett összeismerkednie velem. Vajon ez a kényszer meddig a pontig tarthatott? Hol volt az a pillanat, amikor a kényszerbe a barátság is belejátszott? Szeretném megkapni a választ. Elmélkedésemet egy mocorgás szakította meg. Louis ébredezésé. Mivel nem mindig ébredek hamarabb nála, most én nézhetem végig azt a pár pillanatot, amikor az álmok világából a rideg valóságba jut.

- Jó reggelt kócos Csipkerózsika. – mondom azt a mosolyt villantva, amit oly nagyon szeret, de csak ritkán mutatom meg neki, itt talán most először.

- Jó reggelt neked is. Hogy aludtál? – kérdezi álmosan szemét dörzsölbe.

- Mint mindig, de az a pár perc, amíg téged nézzétek míg alszol elfeledteti azt.

Soha nem mondtam neki, hogy mennyire nyugtalanul alszom, fél éjszakán át hallgatom a szuszigását, míg el nem nyom ismét az álom.

Az óráját megnézve egy sóhajjal nyugtázta, hamarosan társaságunk lesz. Erre csak perceket kellett várnunk.

- Reméltem nem nekem kell ébresztőt rendeznem.

- Szerencsére nem. Engedd ki Harryt. – állt a rács mellé Louis.

- Ejnye, ejnye. Egy szó lemaradt. – mondta és vigyorogni kezdett.

- Bocsánat. Légy szíves.

- Na ez már így jó. – nyúlt a szekrény tetején lévő kulcsért, és már helyezte is be a rácson lévő zárba, ami nyikorogva nyílt ki.

Louis még ki se léptem már kulcsolta is ujjait a feléje nyújtott csuklóm köré. Ez már olyan rutinosan ment.

- Köszönöm. – mondtam hallhatóan, majd elindultunk a szokásos utunkra, némán követve a mellénk mára adott vigyázónkat.

Furcsa volt az iménti közjáték. Eddig ez a pasas még nem járt itt. Érzem, hogy Louis idegesebb. Csuklómat erősebben szorítja, mint eddig, mintha félne az érkezőtől. Szokásos menetrendünk szerint tettünk mindent, de mégis más volt ez a reggel. Lopva a pasasra néztem és azonnal észrevettem, hogy nézi Louist. Majd felfalja a tekintetével. Ez világossá tette a kócos viselkedését. Valóban fél főle. A miért is kezd világossá válni. Remélem nem nyúlt a fiúhoz. Tehetetlen düh költözött belém.