Én csak futni akartam

29. Fejezet

Harry.

Végre itt vagyunk pár 100 m-re attól a helytől ahol lassan kezdődik Louis eddigi életének legfontosabb pillanata. Tudja, hogy itt vagyunk. Direkt egy látványos színű na jó baba rózsaszín öltönyt vettem fel, hogy még ilyen távolságból is észrevehető legyek és tudja tényleg itt vagyok mellette. Az üzenet váltásunk rá a bizonyíték, hogy tervem bevált. Paul is itt maradt velem, egy testőrt civilben közelebb küldtünk így meg lesz örökítve minden pillanat.

Most, amíg a kócosomra, mert bizony nekem az maradt várok, eszembe jut oly sok dolog az elmúlt időről. Egy fának dőlve gondolataim vissza visszatérnek az elmúlt pár év történéseire. Szépek boldogak, de akadtak fájdalmasan is. Louis soha hozta elő a targyalást, amiben őt szerencsére már korán felmentették, de nem úszta meg a további személyes részvételét, ahol az apjára nem kevés évnyi büntetést szabtak ki. Napokig szótlanul volt begubózott a szobájába. Paullal tudtuk hagyni kell, de soha nem maradt egyedül. Ott voltunk a közelben, de távol, hogy egyedül lehessen. A hálás pillanatásaira, amikor megköszönte szavak nélkül az elmúlt napokat. Azt mondta, sikerült feldolgoznia a történteket, amit mi elhittük, de tudtára adtuk, ha mégis beszélni akar rendelkezésére állunk.

A hír miszerint Louis főiskolás lett nagyon boldoggá tett, de amikor kiderült az iskola egy másik városban van közel 1 órás autóútra kicsit elszontyolodtam. Ezt egy ideig el tudtam titkolni de végülis rájött,hogy mi bánt.

- Harry nem leszek olyan messze. Apa elhoz, amikor csak tudsz jönni.

- De te ott kollégista leszel!

- Nem. Bérlünk egy lakást, amihez tudtuk te magad is ragaszkodni fogsz, és oda bármikor jöhetsz.

- Na jó így már kicsit jobban hangzik, de tudd, ott fogok lógni a nyakadon.

- Hidd el nem fogok panaszkodni. - ölelt magához.

Ez a beszélgetés a tetőtéri lakrészében történt, amit olyan esztétikusan, de nagyon modernül rendeztünk be, bevallom, magam is megirigyeltem tőle. Mint minden komoly beszélgetést ezt is egy heves csókcsatával tettünk hivatalossá. Igen, a kezdeti ügyetlen csókunkat a gyakorlás miatt, amit igencsak szerettük csinálni jobban és jobban ment. Az elején igen csak figyelnie kellett Louisnak mert én ugye elfelejtettem levegőt venni és ha rajtam múlik bizony fulladásig is gyakoroltam volna. Kócos képes volt megtanulni hogyan kell reagálni, mit kell tenni esetleg ha elájul valaki az oxigénhiány miatt. Szerencsére egyszer sem kellett gyakorlatban alkalmaznia az ott tanultakat.

Jófiú módjára vártam haza, amikor csak tehettem. Akadt, amikor szótlanul ültünk egymás mellett, mert az aznapi előadások nagyon megviselték. A szak, amit egy év múlva én magam is elkezdtem magántanulóként elsajátítani, mert csak így tehettem meg nehéz, embert próbáló volt. Az előadások, az esettanulmányok, néha személyes beszámolók mind megviseltek bennünket. Sokszor kerültünk miatta mély pontra, mégse jutott eszünkbe egyikünknek sem más szakot választani.

Tudtam a barátai vigyáznak rá ha én nem vagyok vele, de soha nem adott okot ahogy én sem az érzelmeink megváltozására. Szerettük egymást szerelmesek vagyunk és leszünk egymásba, amíg csak élünk.

Mindig tudtam hogy apám vagyona egyszer az enyém lesz, de amikor apa egy birtokunk egyedüli tulajdonosává tett, hogy sokáig titkolt vágyunkat megvalósíthassuk az a nap felejthetetlen volt. A tervezés, szervezés bizony igaz segítséggel de a miénk volt. A Menedék olyan lett amilyennek mi álmodtuk. Megható pillanat volt amikor kulcsot a kezünkbe vehetjük. Kettesben jártuk végig a házat, a birtok minden szegletét zugát, és a hinta kipróbálása az maga volt a csoda. Rövid időre elfeledve mindent újra gyerekként élveztük a hinta adta szabadságot, fiatal felnőttként ugyan úgy élveztük, mint a kicsik a játszótéren. Lou könnyes szemmel bújt hozzám és a köszönömöt mantrázta. Nem kellett többet mondania hiszen tudtam mennyi gondolat, mennyi ki nem mondott szó van ebben az egyben.