Én csak futni akartam

15. Fejezet

Louis

Egyedül vagyok ismét. Egy olyan délutánt követően, ami bár megéltem mégsem hiszem el. Az esti zuhanyzáson is túl már az ágyban fekszem. Ott, ahol órákkal korábban Haza vállán és karjai között voltam. Ott, ahol egy mondatban olyat mondott amit hallani akartam, de reménykedni még csak nem is mertem róla. Tudom, nem siettethetem, nincs is jogom hozzá. Magának kell rájönnie. Azt már most tudom, amennyiben lehet mellette leszek, és végig vezettem az úton, amin nekem egyedül kellett végig mennem.

Az ágyon fekszem és amint lehunyom szemeimet eszembe jut a délután történtek minden egyes perce. A pillanat,mikor átléptem a küszöböt ami tiltva volt eddig, a napfény melege, ami hosszú idő óta újra érte arcomat.

A ház előtt várt egy nagy autó, amibe kényelmesen elfértünk. Én Haza mellé ültem. Kezeimet tördeltem, hiszen hiába biztattak, az idősebb férfiak tekintetei is ezt sugallták, mégis velem maradt a félelem. Harry megelégelte,hogy kezeim látják idegességem kárát, ezért csuklómra fogva maga ölébe húzta kezemet.

- Ne idegeskedj Louis. Nem lesz semmi baj.

- Bízom a szavakban. – suttogom.

Harry próbálta megtudakolni merre tartunk, de türelem fiam válaszon kívül semmi más nem hangzott el.

A kocsi ablakán néztem ki remélve felismerek valamit, ami támpontot adhat merre is járunk, de ismeretlen volt minden amit láttam. Jól tudom mi a meglepetés lényege, de most már nagyon szerettem volna tudni hová is tartunk.

- Ott vagyunk már? - hallom Harry hangját és a szemben ülőkre nézek én is várakozóan.

- Még nem, de hamarosan odaérünk. – hallottam meg a válaszadó hangját, amit igaz nem sokat hallottam, de tudom soha életembe nem fogok elfelejteni.

- Ne türelmetlenkedj Harry. Édesapádék jót akarnak nekünk, meglepetést terveztek. Ne rontsd el kérlek!

- Pont te mondod. - emeli fel rám tekintetét az ölében lévő kezeinkről.

- Harry én féltem és még most is félek. Te türelmetlen vagy. A kettő nem ugyanaz.

- Igazad van. Nem ugyanaz. De akkor is ott vagyunk már?

Én kuncogni kezdtem, míg a két férfi igaz csak visszafogottan nevetni.

- Nahát, az én keresztfiam nem lesz modell, amikor a türelem szobrát fogják megmintázni.

- Nem bizony. - adott igazat barátom édesapja, ami Harry duzzogó arcát eredményezte.

Egy épület föld alatti parkolójában állt meg az autó. Paul kinyitotta az ajtót. Illedelmesen én voltam, aki utoljára szállt ki. Körbenézve ismét megijedtem, hiszen testőröket láttam körülöttünk nem is keveset. Egy kezet éreztem a vállamon, mire hátrafordultam és a bíró úrral találtam szembe magam.

- Csak a biztonságunk miatt vannak itt.

- Tudom, mégis ijesztő. – suttogom, mire egy bátorító szorítását éreztem magamon.

Egymás mellett lépkedtünk a kocsi csomagtartójához, amit a testőr éppen akkor nyitott fel, és két sporttáskát vett ki onnan. Harryvel egymásra néztünk. Az egyik táska ismerős volt azt kapta Harry az ismeretlen pedig az én kezembe került.