Én csak futni akartam

31. fejezet

Harry

Ünneplünk. Születésnapot tartunk. A Menedék immáron hároméves. Egy épület születésnapját, ami bizony sok titkot fájdalmat bánatot, de oly sok mosolyt kacagást is megélt, igaz nem mindig könnyű úton eljutva addig.

Mindenki itt van, aki életében valamilyen szerepet játszott a menedék az elmúlt években. A már gyógyult kis betegeink kísérőikkel, akik jobb életet teremtettek nekik. A dolgozók és azok családtagjai és a gyógyulás útján lévők, akik már hisznek abban, hogy jár nekik is az élet szebbik oldala.

Louis korábbi iskolatársai és csatlakoztak a menedék dolgozóihoz, akiket én magam is azonnal megkedveltem amikor évekkel korábban megismertem őket. Azonnal tudtam, hogy mindhárman munkájukat a legjobb tudásuk szerint végzik majd. Stefán magával hozta feleségét és fogadott fiát, aki a férfi személyében jobb fogadott apát nem is kaphatott volna. Kevin miután véleményünket kérte elhozta a pár hete jó magaviselet miatt korábban szabadult testvérét, aki még kicsit félénken ácsorog, de amikor egy már hónapok óta itt lévő szőke kislány pont felé szaladt és kéri vegye fel az ölébe egy pillanatnyi hezitálás után már nyúl is le, hogy ölbe vegye, és mosolyogva veszi, amikor a kislány nyakát átölelve bújik hozzá. Megható jelenet, de egyben egy megtört férfi és sok olyat látott, amit soha nem lett volna szabad kislány barátságának kezdeti pillanatai is ezek.

Ralf, aki állandó lakója lett a dolgozóknak fenntartott szárnyban az étel és italos pult mögött állt önként vállalva a feladatot, és folyamatosan gyártja a szendvicseket mert bizony a vendégek étvágyára nem lehet panasz, és tölti újra és újra tele a parti poharakat a hűsítő limonádéval.

A keresztszüleim és apa is megtisztelt jelenlétével minket és bizony nem ellenkeztek, amikor egy-egy gyermek beléjük csimpaszkodik hívják őket játszani.

Szerencsére most csak két fiatal fiú van, aki nem vesz részt az ünneplésben, hiszen állapotuk nem engedte ezt, de a gyengélkedő ablakára fel tekintve láttam, hogy mindketten az ügyeletes ápoló társaságában az ablakban állnak. Louis kezét megfogva az ételekkel megrakott pult felé húzom. Nem szóltam semmit csak egy tálcát kezdtem megrakni minden finomsággal.

- Gyere Lou. Csempésszünk be egy kicsit a gyengélkedőbe is ebből a remek hangulatból.

- Remek ötlet Harry de várj. Ezt is vigyük magunkkal. - Gyorsan felkapott egy kancsó limonádét és 3 papír esernyőt a hozzátartozó pohárral. - Így lesz kicsit hamisan, de mégis igazi a hangulat.

- Ezt én elfelejtettem volna, de azért vagyunk mi ketten egyek mert te nem felejted el.

- Igen mi ketten vagyunk igazán egésznek. Ezt a sors megmutatta nekünk.

A gyengélkedő ajtaján kopogtam, majd lassan nyitottam ki az ajtót A látvány, ami ott fogadott könnyeket csalt szemeimben. A két fiú, akit bizony még nagyon is magukon viselték a hetekkel korábbi bántalmazás nyomait, amit másságuk, az egymás iránt érzett szerelmük miatt szenvedtek el kézen fogva álltak az ablaknál.

- Szeretnénk egy kis lenti hangulatot ide becsempészni nektek - szólaltam meg halkan. – Lehet?

A két fiú egyszerre fordul felénk és a félénk mosoly, amit a zúzódások miatt bizony még fájdalmakkal járt egyértelmű igent jelentett számunkra.

Az asztalhoz lépve tettük a kezünkből a lentről felhozottakat. Szendvicsek kerültek a papír tálcákra, jeges limonádé a díszes poharakba.

- Köszönjük - tolta az asztalhoz a tolószékben ülő Maxot, akinek mindkét lábán gipsz volt Peter, aki erősebb alkatának köszönhetően csak zúzódásokat szenvedett a két héttel korábbi bántalmazás során. - Christine most mesélte el a Menedék történetét. Büszkék lehettek magatokra és mindarra, amit elértetek. Az átélt események nyomai örökre bennetek maradtak ugye?

- Soha nem lehet elfelejteni, de be lehet zárni az élet azon szakaszának ajtaját. Eljön az a pillanat amikor majd ti is megteszitek, de előtte gyógyuljatok saját tempótokban. Mi itt vagyunk nektek, de azt hiszem egymásnak lesztek nagy segítségére. Itt nem kell titkolnotok kik vagytok, hogy egymáshoz tartoztok. A menedék nem csak a gyógyítás, az elfogadás helye is. - Louis mellém lép és karjaim közé fészkelve magát folytatja. - Igen mi is végig jártuk egymást biztatva, segítve az utat. Álltak mellettünk is. Szerettek elfogadtak minket. Mi is bárki mellett ott voltunk vagyunk és leszünk, aki csak igényli szeretné és elfogadja jelenlétünket.

- Christine azt is mondta addig maradhatunk ameddig szükséges.

- Sőt még azon is túl. Nincs idő adva a gyógyulásra. A saját tempótokban való gyógyulásnak nincs időkorlátja. Szóval csak szépen lassan fiúk, kéz a kézben. A sors egymásnak teremtett benneteket egymás mellé vezetett. Itt e falak között legyen meg az igazi beteljesülése kivirágzás a kapcsolatotoknak

- Álljatok mellettünk. Segítsetek nekünk, hogy idővel mi is ezt tehessük azokkal, akiknek ránk lesz majd szükségük.

- Én azt hiszem a menedék maga teremti meg a későbbi dolgozóit.

- Ebben nincs semmi baj mert azt hiszem igazán az tud másokon segíteni, aki maga is átélt hasonlót mert bármennyire meg lehet tanulni bizonyos dolgokat az átélt megélt dolgoknál nincs semmi, ami többet tudna tanítani.

- Az élet a legnagyobb tanítómester. Azt hiszem ezt igazán megtanultuk.

- Harry, együtt megtaláltuk az utat, amit a sors szánt nekünk, megtanította, mi megtanultuk, amit akart, hogy tudjunk, de tanulás soha nem lehet abbahagyni.

- Minden pillanat, minden, ami történik velünk körülöttünk egy-egy megtanulni való dolgot hordoz magában.

Epilógus.

Az autó éppen leparkol. Két fiatal száll ki belőle. Márkás póló rövid nadrág, és a legújabb futócipő, ami talán még nincs is forgalomban. Egymás kezét fogva állnak talán pont azon a helyen, ahol évekkel korábban. Akkor egyikük csak futni akart, másikuk parancsba kapta, hogy ismerkedjen össze egy fiúval a futópálya közelébe. A kékszemű nem éppen büszke tette, a zöldszemű bocsánatkérése. Ezzel kezdődött. A sorsnak dolga volt a két fiatallal, akik engedve neki hagyták magukat sodorni annak akarata álltal. A göröngyös, akadályokkal teli utat végig járva állhatnak újra itt. Boldogan, szerelmesen. Szavak nélkül, a tekintetek beszélve egymássál készen arra, hogy ismét együtt róhatják a köröket, úgy ahogyan elkezdődött minden.

VÉGE

 Kedve Olvasóm. Üdv újra a soraim mögött. Igen,  ott az a négy betűs szó azt jelenti, aminek látszik. Ezt a történetet immár befejeztem,  lezártam.  Köszönöm, hogy a sok sok hiba, elírás ellenére is  olvastál, vottoltál, kommentet ítrál. Ezekhez egy-egy  mosoly párosult részemről.  Nagyon köszönöm, hogy vagy nekem, és remélem hamarosan ismét találkozunk. / én már ezt nagyon is jól tudom, hogy igen.. :) /    Hatalmas ölelés, millió pszi.  Moncsi