Én csak futni akartam

7. Fejezet

Harry.

A nappaliban ülök már egy ideje. Apámat várom, hogy haza érjen. Onnantól, hogy elindult velem a kocsi, Louist pedig Paul apám saját autója felé vezető semmit nem tudok. Szerettem volna híreket hallani, mi történik a barátommal, de a telefon órák óta néma. Amint túl éltem Molly szeretettel és aggódással teli ölelését, megbizonyosodott róla nem esett bajom, azonnal kezébe vette felettem az irányítást. Fürdőbe parancsolt, majd könnyű vacsorát készített. Jól esett minden falat, de az aggódás ott bujkált minden légvételembe. Röviden elmeséltem neki a történéseket, de kicsikart egy hosszabb, minden részletre kiterjedő beszámolót is az elkövetkező napokban.

Most is itt ül mellettem. Igaz bóbiskol, de nem mozdul mellőlem. Az óra éjjel 2 órát mutatott, amikor végre apám és Paul beléptek a nappaliba. Azonnal apa ölelő kajaiba landoltam, és hagytam magam ölelni. Éreztem neki is fontos ez a pillanat.

- Szeretlek apa. Mindvégig tudtam, hogy újra az ölelő karjaid között fogsz tartani.

- Én pedig az, hogy addig nem nyugszom, amíg az ölelő karjaim közt nem tudlak.

Ebben a percben minden haragszom az apámra gondolat messze űződött. Sírtunk mindketten, de nem érdekelt, pedig tudtuk, hogy Paul és Molly is a helységben vannak.

Miután elégnek tartottuk az ölelkezést, apa leült a kanapéra intett, hogy menjek én is mellé.

- Harry, tudom nem csak engem vártál haza, hanem a híreket is.

- Apa nem tagadom, igen tudni akarom mi történt, de a közelséged mindennél fontosabb volt. Amikor nem voltál velem is folyton hiányoztál, még ha oly sokat csak telefonon beszéltünk is.

- Ahogy a tied nekem. – mondta, és úgy, mint amikor igazi kis gyerek voltam beletúrt a hajamba. - Paul, használja azt a telefont.

Kicsit értetlenül néztem apámra, majd a testőre, aki telefonján éppen hívást indított. Egy mosoly suhant át arcán, amikor meghallotta a vonal túloldalán levőt.

- Várj, van itt valaki, aki meg akar bizonyosodni, hogy hogy vagy.

Paul nyújtja felém a telefont, amit remegő kézzel veszek el. Híreket akartam, de hogy tőle tudom meg, azt remélni sem mertem.

- Louis? – szólok bele.

- Én vagyok. – hallom a suttogó választ. – Jól vagyok Harry.

- Biztos? – kérdezem.

- Igen is és nem is. Egy idegen lakásban vagyok, lábamon egy szerkezettel, ami, ha a bejárati ajtó közelébe megyek rendőröket szabadít a nyakamra. Éhes és szomjas vagyok, de nem merek elmozdulni innen, ahová lerogytam, amint magam maradtam, mert félek, hogy csak egy illúzió az egész és azonnal szerte foszlik.

- Várj várj. Azt akarod mondani, hogy házi őrizetben vagy?

- Azt hiszem ezt mondták. Édesapád és a testőr ide hoztak, majd magamra hagytak. Paul azt ígérte holnap reggel visszajön.

- Ha azt ígérte így is fog tenni. – nézek az említettre. - Most figyelj rám. Nézz körül, majd mond el mit látsz.

- Egy lakásban vagyok egy szép helyen. Azt hiszem a folyosón lehetek. Látok egy ronda rajzot a falon, egy még rondább keretben.

- Jó ne is folytasd. Tudom hol vagy!

- Hogyan?

- Mert azt a képet én készítettem. Szóval az én lakásomban vagy.