A szerelem határai [Bakudeku ff. - Befejezett✅]

Prológus

- Katsuki, húzd le a segged! Már dél is elmúlt! - ordít fel anyám, mint minden nap, ha fel kell kelnem. A sötétítők egész nap elvannak húzva, hogy még csak egy szikrányi napsütés se szivárogjon át hozzám. Nem az a baj, hogy utálom a fényeket meg ezekhez hasonló cuccokat, csak hát... allergiás vagyok a napfényre. Akár egy kisebb sugárzás egyből kórházba tud jutatni.
Sajnos már voltak ehhez hasonló incidenseim, de a legdurvább akkor volt, amikor először jelentkeztek a tünetek.

Egy nyaraláson voltam a családdal a tengerparton. Eléggé leégtem, így anya bekent egy nagyon erős faktorú naptejjel. Eddig semmi gond nem volt, de ezek után elkezdett behólyagosodni az egész testem. Nagyon fájtak az akkori sebeim, még a mai napig megvannak a helyeik.

- Megyek már! - ennek az esetnek lassan 13 éves története van. Reggel persze nem hagyhatom el a házat, csak is éjszaka. Remek, mi? A rendes gyerekkoromnak teljesen befellegzett. Még az udvarra se mehettem ki például focizni vagy kosarazni. Gyógyszereket szedek a mai napig, amik ráadásul nem is segítenek semmit. Pénzkidobás az egész! De persze a szüleim a mai napig hisznek benne, hogy képes vagyok meggyógyulni.

-Főztem ebédet, meg persze vacsorának valót is. Ha akarsz, vihetsz belőle a gimibe is. Most pedig rohanom kell a munkahelyre, mert most is késésben vagyok! Vigyázz magadra, szarzsák! - borzolja össze így is bogjas hajamat, amit csak egy morgással viszonzok. Nem nagyon vagyok a szavak emberre, és pont nem kelés után.

Éjszakai gimibe járok, hogy azért a tanulmányaimat betudjam fejezni, hisz azért nem akarok egy híd alatt élni. Minden nap nyolc órám van, amik elég kimerítőek. Az órák csak félórásak, de annyi anyagot nyomnak le, hogy az valami hihetetlen! Csoda, hogyha a kezem nem roncsolódik. 18:00-tól 23:00-ig nyomom a padot.

Tudom. Nem ez a legegészségesebb, de nem tehetek ellene ha már a fentiek ilyennel ajándékoztak meg. 

A hűtőbe nyúlva kivettem a tejet, majd a szekrényből a müzlit. Nem vagyok olyan nagy kajás sem, de ha egyszer zabálhatnékom van, akkor következő nap ismét be kell vásárolni.

A ház csendben állt, semmi zaj nem rondított bele a képbe. A félhomályban is kitudtam olvasni mi hol van, hisz a szemeim már teljesen hozzászoktak. Valamikor már attól félek, szemüveget kellene felvennem, hisz ritkán még húnyorognom kell.

Sóhajtva folytatam a táplálkozást, miközben a közösségi hálozatokon szörföltem. Azon belül az instán nézegettem az emberek mindennapjait.
Valamikor az irigység eluralkodik rajtam.

Hogy miért?
Mert bármit megadnék, hogy visszakapjam a régi életemet. Hogy végre kitudjak menni ebből a zárkából, ami mindennap fogva tart. Szívesen sétalgatnék én is, fagyiznék a haverokkal, vagy legalább a kertbe kiülve nézni a felhőket. Bár ezek már mind csak álmok, amiket már kénytelen vagyok elérni. Ez a valami akadályozz, hogy rendes tinédzser életet tudjak élni.

De próbálok beletörödni. 17 vagyok, jövő hónapban leszek 18. Ideje lenne már végre feldolgoznom ezt az egészet.

A tálat a mosogatóba lökve ismét felbaktattam a szobámba, majd az ágyamba ugorva próbáltam teljesen másfelé terelni a gondolataimat.

Mondjuk legyen a... szerelem?

Soha nem volt párkapcsolatom, meg hát nem is nagyon akartam. Nem vagyok benne biztos, hogy elfogadná, ami vagyok.

Persze régebben próbálkoztam pár csajnál, semmi eredménnyel. Egyáltalán, még csak szóba se akartak velem állni, amit nem is értettem.

Nem ismertek. Vagy annyira bűn ronda vagyok, hogy már 10 méteres körzetben kerülni kell?

Barátaim sincsenek igazán. Ezért egész nap fent vagyok vagy éjszakai baglyot játszok, ha nem bírok elaludni. A betegségem az én kis titkom, és persze a családomé. De az se érne váratlanul, ha valaki csak úgy rájönne...
Mert hát senki sem a világ hülyéje... szerintem.

De mindegy is.
Élem az életem, amig tudom.
Szinte mindig a mai napnak élek, hisz kitudja mikor történik egy rossz mozdulat, és vége mindennek...