A szerelem határai [Bakudeku ff. - Befejezett✅]

31.fejezet

- Haver, te biztos, hogy csalsz! - kiabált rám Kaminari, de csak vigyorogva fordultam egyet balra, majd a zene végeztével felé néztem teljesen. A srácok még reggel átjöttek hozzám, hogy eltereljék mindenről is a figyelmemet, amit nagyra is értékelek. 6 napja hagytam el a kórházat és ez idő alatt egyszer sem engedtek el hozzá. A doktor szigorúan a házban akart tartani, amit a szüleim meg is értettek. Innen jött az az ötlet, hogy engem újra bezárnak a házba. Most mivel semmi egyéb ötletünk nem volt, ezért valahonnan a szekrény mélyéből előhalásztam a Just Dance játékomat, amitől eléggé felpörögtek. De azt nem tudták, hogy már ebben is veretlen bajnok vagyok, szóval olyan 15 perc múlva feladták az egészet. Kisebb koromban imádtam ezzel a szarral elhúzni az időt, de kivételesen örülök, hogy akkor nem dobtam ki a picsába.

- Csak ti vagytok ilyen bénák, hogy nem bírjátok tartani a lépést. - vontam vállat, majd a kontrollert a kezembe véve választottam ki a következő párbajt, amit most Kirishimával fogom megtenni. Vigyorogva szemeztem a fiúval, aki csak nyelve egyet állt fel és sóhajtva várta, amíg elindítom a zenét.

- Ne add fel, Eijirou! Bosszulj meg minket! - emelte fel öklét izgatottan Kaminari, mire Sero is bólogatva értett vele egyet. Szemeimet forgatva néztem a képernyőre, majd a visszaszámlálástól egy kicsit megropogtattam magamat. De arra sajnos nem számítottak, hogy egyből egy pörgős számmal fogok kezdeni. Ha most lehetne, a képzeletbeli bajszomat pöndöríteném örömömben.

***

- Ha tudtam volna, hogy ilyen gyengék és lusták vagytok, akkor nem is játszom veletek. - morrantam rájuk, ahogy mind a hárman fáradtan feküdtek a földön felfoghatatlan pózokban. Megvakarva tarkómat indultam el a konyhába, hogy valami ehetőnek nevezhető dolgot készítsek már nekik, ha már ilyen dolog miatt feladták az egészet. Gyorsan kivettem a szekrényből egy zacskó rizst, majd felraktam egy fazékba főni. Mivel nem akarok annyit kínlódni egy kajával, inkább az onigiri mellett döntöttem, mivel azt hiba nélkül meg lehet csinálni. Persze csak annak, aki már többször is készített, mint mondjuk én. Mivel a szüleim a munka miatt nem nagyon tudtak itthon lenni régebben, így kénytelen voltam magam megtanulni főzni és sütni, hogy azért mégse haljak már éhen. Meg hát, mindegy egyes nap egyedül lenni nem éppen a kedvenc tevékenységeim között szokott szerepelni, de mivel rendes barátaim se voltak, így nem nagyon tudtam mivel az időt tölteni. A legtöbbször csak a szobámban ültem és zenét hallgattam vagy olvastam, ha úgy jött a kedvem. De mivel most itt vannak a fiúk, teljesen szokatlan érzések dúlnak bennem, ahhoz képest, hogy már többször is voltak itt. Egyáltalán nem tudok hozzászokni még ehhez a helyzethez sem. De mit tehetnék ellene, ha már a többiek úgy mond a családom részesei lettek. Ne vegyétek ezt ennyire nyálasnak, mert nem szoktam az lenni, de ez most ebben a pillanatban nagyon is igaz.

- Mi jót készítesz? - kukucskált át vállam felett a nálam jóval magasabb Sero, mire kissé ijedten néztem hátra. A többiek csak a pultnak dőlve nézték minden mozdulatomat, ami bevallom eléggé íritált.

- Onigiri lesz nektek. Ha nem ízlik, akkor hozzá se lássatok. - morogni kezdek az orrom alatt, de mint akiket nem is érdeklek, csak a nyálukat csorgatva várták, hogy mikor végzek a főzéssel és készítem el nekik rendesen a rizsgolyókat. - Csak a nyálatokat fogjátok folyatni vagy segíteni is fogtok? Nem fogok mindent a seggetek alá tenni, attól függetlenül, hogy vendégek vagytok!

- Jó van, jó van. Értettük, főnök. - emelte fel védekezően kezeit a vörös, majd mellém sétálva mind a ketten várták, amíg leszűröm a rizst, majd mutatva a technikát hogyan is készítsék el, segítettek végig. Bár kissé idétlenek voltak, de nem csináltak rossz golyókat. Pár perc múlva a telefon csörgésére figyeltem fel, majd az asztalhoz sétálva a készülékért vettem fel.

- Jó napot. Bakugou Katsukival beszélek? - szólalt meg a vonal túlsó végén lévő női hang, mire kissé hezitálva, de válaszoltam.

- Igen, én vagyok az. Miben segíthetek?

- Betudna jönni a kórházba? Az egyik betegünk pár perce kelt fel és állandóan az ön nevét ismételgeti, ezért nem tudjuk, hogy ismeri-e. - mondta még mindig nyugodtan a nő, de nekem ebben a percben a szívem kihagyott egy ütemet. Ő kelt fel?

- Meg tudná mondani a beteg nevet? - kérdeztem kissé idegesen, mire a fiúk felkapva a fejüket néztek rám.

- Persze, egy pillanat. - kezdett el gépelni a billentyűzeten, amit a telefonon keresztül is tökéletesen halottam. - Midoriya Izuku. - a neve hallatán a szívem az egekig szállt és innentől csak egy dolog járt a fejemben. Végre láthatom őt újra... Végre a karjaimban feküdhet... Végre velem lehet...

Itt is lenne a kövi rész :) Olyan 2 fejezet + epilógus és vége a könyvnek ^^' Remélem azért tetszett nektek ez a rész is :D Puszancs nektek babók <3