A szerelem határai [Bakudeku ff. - Befejezett✅]

32. fejezet

Ahogy leraktunk a telefont, már öltöztem volna fel, hogy végre lássam őt, de a fiúk egyből elkaptak, hisz fényes nappal van és nem akarják, hogy ismét megsérüljek. Hiába akartam szökni a kezeik közül, egyszerűen nem hagyták. Így az egész napom morogva és idegesen telt, és tudom, hogy ők is akarnak menni, de az én érdekemben inkább este indulunk el. De ettől függetlenül, ha vége az egésznek, a saját kezeimmel fojtom meg őket. Hamar meguntuk a videójátékokat, szóval egyszerűen a Tv előtt ülünk és valami iszonyat béna horrort filmet nézünk. Bár nem értem, mi azon az ijesztő, ha a szörny hirtelen előtted terem, mert ennél a jelenetnél Kirishima oldalra borulva leesett a kanapéról. Mondjuk elég vicces látvány volt Kaminari sápadt arca, és ahogy Sero eltakarta a szemeit.

- Ha ennyire fostok az ilyen jelenetektől, akkor a többinél mi lesz? - húzom fel a szemöldökömet, mire a sárga hajú csak félve rám kapta a fejét.

- Mi lesz még benne?! - kérdi ijedten, de csak egy sunyi mosollyal figyeltem a képernyőt.

- Mi az élvezet abban, ha elmondom a cselekményt? - kérdezek vissza, mire egy párnát az ölébe kapva nyomja bele a fejét. - Milyen szaros egy banda vagytok. - morgom vigyorogva.

- Nincsenek olyan acél idegeink, mint egyeseknek. - szólal meg a földről Kirishima, de csak nevetve nézek újra a TV-re. Ettől függetlenül végignéztük a filmet, ami az AZ volt, és sikeresen túlélték, persze az első részét. A másodiknak az elején, mikor megtámadta szegény csávót, Denki teljesen pánikba esve felállt és kiszaladt a konyhába. A másik kettő inkább elővette a telefonját és a fülesét, majd elképzelhetően direkt feltekerték a hangerőt, hogy ne hallják a cselekményeket se. Magyarán mondva, én néztem egyedül végig a filmet. De legalább ez a sok idő hamar eltelt, és mire eljött az éjszaka már az utcán sétálva siettünk a kórházba. Nem beszéltünk egymáshoz, hisz az izgalom, hogy újra találkozhatunk vele teljesen ellepte a fejünket. Főleg engem, hogy végre láthatom a szemeit, amik lehet ugyanúgy fognak csillogni, mint régen. Vagyis reménykedem benne, hogy minden olyan legyen, mint régen, de tudom, hogy semmi sem lesz olyan. Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, amit az a pszichopata csinált vele, mert akarjuk vagy sem, de biztos vagyok benne, hogy a szívében eltört valami. Magában kellett ezt az egészet elrendeznie, mert félt, hogy az anyja hogyan állna hozzá az egészhez. Nem kért segítséget senkitől, - még tőlem sem - hogy legalább egy támasz legyen mellette, még ha semmi hasznát nem venné, csak legyen vele. És el kell ismernem, hogy nála bátrabb embert nem láttam és ezek után tisztelni is fogom.

Csendesen léptünk be a kórterembe, majd a recepciós nővel megbeszélve mindent mentünk fel az emeletre. Cipőink csoszogása az egész folyosón hallani lehetett, annyira ki volt hallva az épületnek ezen része. Amint megálltunk a szoba előtt kezeimet a kilincsre raktam, majd lenyomva halkan benyitottam. Persze arra számítottam, hogy mélyen aludni fog és halkan leülve az üres ágyra tudunk beszélgetni a fiúkkal, de nem így lett. Az ágyon ülve egy kis gyér fény mellett olvasott egy könyvet, és amint meghallotta, hogy kinyílt az ajtó felénk kapta a fejét. Meglepve nézet végig a fiúkon, majd amint az én szemeimbe nézet, lassan elmosolyodott és sírni kezdet. Az én szemeimből is folyni kezdtek a könnyek, majd mellé szaladva szorosan átöleltem. Hangosan felzokogva kapaszkodott belém, mint aki már évek óta nem látott engemet.

- Kacchan... - szipogta a fülembe, de csak gyengéden az arcára puszilva ölelgettem tovább.

- Most már nincsen semmi baj. Itt vagyok... - sírtam el újra a végét, majd a nyakába bújva én is hangosan sírni kezdtem. Tudtam, hogy fent lesz és minden rendben lesz vele, de mégis ott volt bennem a kétely, hogy talán nincs tovább olyan, hogy mi. Hogy sosem fog felkelni, és miattam halna meg. Nem bírtam volna elviselni azt a tényt, hogy nincs mellettem.

- Sajnálok mindent, ha szóltam volna-.. - kezdet volna el beszélni, de szavába vágva távolodtam el tőle és néztem mélyen a szemeibe.

- Nem a te hibád! Ne hibáztasd magad, mert te nem tehetsz semmiről! Ő kényszerített olyan dolgokra, amit te nem akartál! Ő volt egy szadista disznó, aki a saját fiát bántotta! - fogtam kezeim közé arcát szorosan, majd gyengéden az orrára pusziltam. - De már nincsen semmi baj, minden rendben lesz... - mosolyodtam el magabiztosan, mire félve biccentve újra magához húzott. Szorosan ölelgetve mosolyodtam el szélesen, hisz most én lehetek a legboldogabb ember a világon.

Na, itt is lenne a folytatássa és remélem tetszett nektek :) Próbáltam érzelmesre írni, de nem tudom, hogy sikerült is xd Puszancs nektek babók, kellemes napot továbbra is <3