A szerelem határai [Bakudeku ff. - Befejezett✅]

25.fejezet

- Figyeljetek. Olyan halkan kell mennünk, hogy a férfi ne vegyen észre. Ha ez megtörténik akár hol is vagytok, futás. Senki ne hezitáljon! Ha mindenki kiér, akkor hívjuk a rendőröket! - mondtam el a fiúknak elég szigorúan, mire aprót bólintva értettek velem egyet. Nem akarom, hogy bármelyikük is annak a pszichopata keze alá kerüljön, így is elég, hogy Deku bajban van.

Felállva léptem az ajtóhoz, majd a kilincsre raktam a kezemet. Hátrapillantva a srácok csak mosolyogva biztattak, utána pedig egy nagy levegőt véve lenyomtam a kilincset. A folyosón olyan csend volt, mintha az egész lakás szellem járta lenne. Sötét volt, hisz ezen a részen nem volt ablak, max a végén. Halk léptekkel indultam meg jobbra, majd a sarokba bekukucskálva vettem észre fent a padlás ajtaját. A fiúknak intve futottam oda, majd együtt megfogva kezdtük lefelé húzni. A leghalkabb mozdulattal tettük le a földre, majd a fokokon  felfelé menve kinyitottam a csapóajtót.

Fejemet megemelve kukkantottam be, és az ablak előtt meg is láttam a nőt. Megkönnyebbülten felsóhajtva másztam fentebb, ezután ahogy felértem egyből oda is futottam és kikötöttem az őt tartó kötelekből. A nő tele volt zöld-lila nyomokkal; a szája sarka fel volt szakadva; bal szeme alatt egy monokli éktelenkedett. Az indulat csak egyre nőt bennem, de itt nem tombolhatok, mert akkor meghallanak. Denki óvatosan befutott mellém és segített felállítani a nőt.

- Örülök, hogy végre itt vagytok. - könnyei egyből potyogni kezdtek, majd kezét az én csuklómra szorítva húzott magához. Tehetetlenül paskolgattam meg a vállát, hisz nem nagyon vagyok ezekhez a gesztusokhoz szokva.

- Nézzen rám. - toltam el a zöld hajú anyukát magamtól. - Sero és Kaminari kiviszi önt innen. Én és Kirishima pedig a fiáért megyünk. Megígérem, hogy épségben hozom ki Izukut. De ha mégse jönnék ki egy fél órán belül, akkor hívja a rendőröket. Értette? - szaporán bólogatva indult meg a létrán, majd a sárga és fekete hajú fiú visszakísérte a szobába, ahonnan bejöttünk.

- Na, és mi a terv főnök? - ropogtatta meg csontjait a fiú, mire vigyorogva felé fordultam.

- Először is meg kell keresnünk, hogy hol vannak. A második, hogy el kell csalnunk tőle az apját, és ebben te leszel a főszereplő. Amint elbújtam egy biztonságos helyre, akkora zajt kell keltened, hogy biztosra menj, hogy meghallotta. Ha lépteket hallasz, fuss! Még akkor is, ha én vagyok! Ha sikerült kiérnem Dekuval, akkor küldök egy sms-t, hogy azonnal gyere ki! Majd írok Inkoéknak is, ha meg van a sebesült, akkor azonnal hívja rendőröket.

- Hát ez nem lesz olyan könnyű, mint én azt sejtem, igaz? - vakarta meg a tarkóját, mire morogva gyengén a vállára csaptam.

- Gyere is ki! Még be kell fejeznünk a videójátékban a versenyünket... - motyogtam, de csak a vörös halkan nevetve követett engem lefelé. A lépcsőn próbáltunk úgy lemenni, hogy ne a ropogó részekre lépjünk rá. De azért párszor előfordult, de gyorsan javítottunk közben. Leérve a nappaliba értünk. A falhoz simulva néztem szét a helyiségben, de egy lélek sem volt sehol. Lassan leguggolva osontam át a szekrény oldalára. Ha én lennék egy őrült, hova mennék? Alaposan végig mérve a területet vettem észre egy kamra ajtót. Odakúszva kezdtem el hallgatózni, és egyből meghallottam egy nyögés szerű hangot.

,,Deku!"

Kirishima mellém érve kezdett hallgatózni, majd bólintva elbújtam az egyik ajtó mögé. A vörös halkan visszament a lépcsőre, majd az egyik vázát megfogva hangosan az egyik falnak dobta. A csörömpölés után, szinte veszélyes csönd telepedett le. Pár perc múlva trappolásokat hallottam, így a fiú intettem, hogy fusson. Nem is kellett kétszer mondani, gyorsan az emeletre rohant, ezzel szinkronban kinyílt az ajtó. Lélegzet visszafojtva vártam, hogy a férfi elmenjen mellettem. Hatalmas léptekkel indult meg a lépcsősor felé, majd a vázát észrevéve indult meg felfelé.

Ahogy a kanyarban járt, gyorsan kisuhantam az ajtó mögül, és a kamrába rohanva nyitottam ki egy másik ajtót. A helyiségben olyan sötét volt, hogy az orromig se láttam, de a nyöszörgő hangokat követve nekimentem egy asztalnak. Hozzáérve éreztem meg valami ragacsosat. A telefonomért kutatva kapcsoltam be a lámpát, de a látvány láttán öklendezni kezdtem. Az asztal oldala, ahova odaértem tiszta vér volt. Fentebb vezetve vettem csak észre, hogy a fiú fekszik rajta. Kezei ki voltak kötve az asztal sarkához; a póló szakadtan állt rajta, alul egy ruhadarab se volt rajta. Lábai szét voltak téve, és ott is tiszta vér volt. Arcom egyből lesápadt, majd lassú léptekkel a fejéhez sétáltam. Vágások, ütésnyomok voltak rajta; alig volt már benne élet.

- Deku... - suttogtam neki, de semmi reakciót nem mutatott. Arcához érve szinte jéghideg volt, ajkai kék színűek voltak.

- Deku! - kicsit hangosabban szólítottam meg, és enyhén meg is ráztam a vállát. Szemei kicsit megrebbentek, és ezt egy jó jelnek vettem. A kötelekhez lépve kikötöttem a végtagjainál, majd az ölembe kapva néztem arcát.

- Kifogunk innen jutni, nem lesz semmi baj... - suttogtam fülébe, de egyből ledermedtem, amikor az ismerős dübörgést meghallottam. Gyorsan szétnézve kerestem valami búvóhelynek valót, de rájöttem. Itt nincs semmi az asztalon kívül.

És a hang már egyre közelebb volt...

Na, megjöttem a kövi résszel, remélem tetszett nektek :) És tudom, megint hangulatrontó vagyok, mert egy fontos résznél hagytam abba, de imádom a feszültséget XD Sietek a kövi résszel, puszancs nektek babók <3