A szerelem határai [Bakudeku ff. - Befejezett✅]

26.fejezet

A lépések egyre hangosabbak és hangosabbak lettek. Pánikolva kerestem valami búvóhelyet, közben a fiút úgy szorítottam magamhoz, hogy féltem már a csontjait töröm. Gyorsan az ajtó melletti falhoz simultam, és abban a minutumban kinyílt az ajtó. Várva egy kicsit meg is jelent a férfi, majd hunyorogva egyre bent eb ment. Apró levegőt véve figyeltem a pillanatot, amikor a leggyorsabban kitudok innen szlalomozni. Amint az asztalhoz ért idegesen nyúlt le a kötélért. Erőt véve magamon futottam ki a kamrából, majd kulcsra zárva az ajtót kezdtem a kijárat felé futni.

- Kirishima! - kiabáltam el magamat, amint az előszobában lefordultam.

- Bakugou! - ugrott le a lépcsőről a fiú, majd az ajtóhoz érve próbáltuk nyitogatni, de nem tudtuk. És a kulcs se volt benne.

- A francba! - kiabáltam el magamat. - Fussunk neki az ajtónak! - idegesen szemeztem a vörössel, mire bólintva hátráltunk egy kicsit, majd teljes erőnkből neki futva átestünk rajta. Izuku fejét a mellkasomnak szorítva védtem meg, míg az én karomba beleállt pár üvegdarab. De ez érdekelt most a legkevésbé.

- Bakugou! - futott mellém Kaminari, majd a telefont elővéve hívta fel a rendőröket és a mentőket.

- Távolabb kell mennünk, különben hamarabb meg fog minket találni! - szóltam rájuk, mire bólintva kezdtük kifutni az utcára. Lihegve vártuk a segítséget, addig leraktam Dekut a földre. Nem érdekelve, hogy a nap süt, lekaptam magamról a pulóvert és betakartam vele a fiút.

- Katsuki! - eset kétségbe Sero, de csak legyintve fojtottam belé a szót.

- Most van nagyobb bajunk ennél....is.... - nyögtem el a végét, mikor megéreztem az égő fájdalmat a karjaimban és az arcomban. Most nem magammal kell foglalkoznom, hanem Izukuval. - Látjátok, jönnek már? - kérdeztem meg őket fájdalmas hangon, de csak nemlegesen rázták a fejüket. - Sero, menj be az egyik szomszéd házba és kérj segítséget, Kirishima menj vele. - mutattam az egyik közeli házra, majd egyből felé is futottak. Lihegve térdeltem a zöldike mellett, és éreztem, hogy egyre jobban hólyagosodok kifelé. Felszisszentem, ahogy az egyikhez hozzáértem, de megrázva a fejemet hagytam a francba. Erősebb vagyok, mint hiszem, úgy hogy gyerünk.

Lassan felállva néztem rá Inko-sanra és a sárga hajúra, akik rám pillantva halványan elmosolyodtak. Legalább ők is biztonságban vannak, és ez épp elég. A szirénák hangja egyre hangosabb és hangosabb lett, amíg meg nem láttuk őket messze a sarkon. Sóhajtva néztem fel az égre, de ez sem tarthatott sokáig.

Egy dörrenés és hirtelen fájdalom. Inko sikítása. Denki kiabálása. Én pedig térdre rogyva néztem az előttem fekvő személyt, aki az életemet jelentette nekem. És lehet, hogy nem leszek ott, amikor felkel.

A sötétség egyre jobban úrrá lett rajtam, majd oldalra borulva figyeltem, ahogy a rendőrök kipattanva  elkapják a pisztollyal a kezében lévő férfit. A mentősök pedig hozzánk rohanva raktak fel a hordágyra és a kocsikba fektetve vezettek a kórház felé. Oxigén maszkot adtak rám, de aggódó tekintettel figyelték a monitort, amin a pulzusom ment.

És én is éreztem; egyre lassabban ver a szívem. De mégis ebben a pillanatban is arra gondoltam, hogy Dekunak ne legyen semmi baja, és a következő napokban csak a mosolygó arcát lássam. Vagyis, ha fogom egyáltalán újra látni.

***

Szemeimmel lassúakat pislogva néztem a fehér plafont, ami annyira idegesítette a szememet, hogy szükséges volt becsuknom. Vajon hány napja lehetek kifeküdve? Vagy egyáltalán teltek el napok, mert semmire sem emlékszem...  Nagyot nyögve ültem fel, majd óvatosan szétnézve vettem csak észre, hogy egy függöny van köztem és egy másik beteg között. Lábaimat óvatosan letéve nyúltam az anyagért, majd egy óvatosan mozdulattal elhúztam. A másik ágyon Deku feküdt, szívverése egyenletes volt, ahogy a gép csipogva mutatta. A felső enyhén szét volt nyílva, így megláthattam a kötéseket, amik mellkasától lefele kilátszódtak.

Elhúzva a számat álltam fel lassan, majd az ágya melletti kis székre ülve figyeltem egyenletes légzését. Most olyan békésen aludt, és biztos, hogy a gyógyszerek miatt egy ideig nem is fog felkelni. Jobb oldalán lévő kezéért nyúlva óvatosan rákulcsoltam a sajátjaimat, majd hüvelykujjammal kezdtem simogatni a felületet.

- Végre vége... - suttogtam magam elé, majd fejemet az ágyra rakva figyeltem rezzenéstelen arcát, míg az én szemem le nem csukódtak. Végre minden rendben...

Na, babók meghoztam a kövi részt ennek is :) Remélem tetszett nektek ;) Puszancs nektek babók <3