A szerelem határai [Bakudeku ff. - Befejezett✅]

14.fejezet

- Kacchan! Mit csinálsz itt? - próbálta takargatni magát, több-kevesebb sikerrel. De én csak a sebeket tudtam nézni rajta.  Egyszerűen egy hang se jött ki a torkomon. A sokk, ami akkor rám tört....
Még soha nem éreztem ilyet ezelőtt. Harag, düh, undor az ellen, aki ezt tette vele.

Az ökleimet összeszorítva lépkedtem felé, és per pillanat az sem érdekelt, hogy mesztelenül áll előttem. Kisebb pánik ült ki az arcára, ahogy észrevette reakciómat.

Gyorsan a zuhany ajtóhoz kapva próbálta becsukni még előttem, ami sikerült is. A kilincshez kapva próbáltam kinyitni, de persze bezárta azt belülről.

- Izuku, nyisd ki! -kezdtem el rángatni az ajtót, persze sikertelenül.

- Most menj innen, nem akarok beszélni veled! -kiabált vissza, majd halvány alakját észrevéve hátráltam egy kicsit.

Sóhajtva lépkedtem hátra teljesen a csempe falig, majd lassan lecsúszva ültem le a hideg kőre. Annyira figyeli akartam rá, de mégse éreztem azt, hogy végig mellette lettem volna. Mintha az a típikus szakadék csak nőne és nőne köztünk. Egy véget nem érő folyamat, amire most rátesz ez a dolog is. A legjobb barátja akartam lenni, de így mégis hogy lennék rá képes, ha semmilyen titkunkat, gondunkat nem mondjuk el a másiknak.
Ez már nem is barátság, ami köztünk van. Szinte olyan, mintha egy határ húzodna közénk, és nem látjuk a másikat. Csak az árnyékot, ami egyre jobban körbe vesz minket, amig el nem nyel. Mintha....saját magammal néznék farkasszemet.

Hátravetve a fejemet néztem a plafont; ujjaimmal a pólóm szegélyét gyűrögettem.

- Bízol bennem? - suttogtam a semmibe, de egy kis remény volt bennem, hogy meghalja ezt a kis hangfoszlányt is. - Tudom, hogy nem régóta ismerjük egymást, hisz még mindkettőnk számára idegenek vagyunk a másik szemében. Próbáltam a legjobb barátod lenni..... de úgy tűnik elbuktam ebben a feladatban. -keserves mosolyra húzva ajkamat, fogtam meg a fejemet. - Nem tudok az a személy lenni, akire te gondolsz. Nekem az nem megy! -torzult grimaszra az arcom, ahogy könnyeimet próbáltam visszatartani. - Nem tudok úgy nézni rád, ahogy te én rám. Én nem érzem azt, amit te. Még nem tudlak szeretni, ahogy te engem! - és a bennem lévő szilánkok egyre nagyobbak lettek. Összeroskadtam teljesen.

Nem vártam választ, hisz eddig se szólt közbe. Csak hallgatott.

A könnyeim megállás nélkül folytak le arcomon, de még nem fejeztem be a mondandómat.

- Én se mondtam el neked teljesen mindent magamról. Nem mertem, mert féltem, hogy ez által ott hagynál. Kiskoromban jelent meg ez a betegség nálam. Ha napfény éri a bőrömet, akár halálos következményei is lehetnek. Szinte az egész életemet ebben a tudatban éltem le, hogy bármelyik percben akár meg is halhatok. Ez az egész 4 éves koromban kezdődőt. Nincsenek szép emlékeim, csak a sötét lakás, amiben felnőttem. Ezért járok éjszakai gimiben is. Nem akartam felhagyni a tanulmányaimmal, hisz eddig magántanuló voltam. De meguntam. Barátokat akartam szerezni, akikkel új élményeim lesznek, hogy ezt az egészet valahogy eltudjam felejteni. De nem így lett. Első éveben hiába próbáltam beszélgetni, barátkozni csak elkerültek engem, mivel más voltam, mint ők. A tanárok elmondták neki a helyzetemet, de ebből csúfot űztek. Annyira, hogy már az első félévben megtörtént az, hogy megvertek. Megaláztak. Persze erről hallgattam a szüleim elől, mert reménykedtem, hogy megváltozik majd bármi is. De nem így lett. Csak rosszabb és rosszabb lett a helyzet. Elkezdtem vagdosni a kezemet, ami a mai napig meglátszik rajtam. Menekülni akartam, de rettegtem. Egy nap a kijelölt tanár sétált az udvaron, és akkor vette észre a verekedést is.
Az igazgatóiban ott voltak a szüleim is, és beszámoltam nekik mindenről, ami már egy éve ment. Ezután átírattak abba a suliba, ahol most vagyok. Nem kezdtem el beszélgetni senkivel, mert féltem, hogy ugyanaz fog történi. Magamba forduló, bunkó, stréber srác lettem. Ezért hátráltam meg előszőr tőled is, mert nem tudtam, hogy bízhatok esetleg benned. Ezek után jöttek a fiúk, akikkel tök jóba lettem és próbálnak segíteni is. Most éreztem előszőr azt, hogy törődnek velem. Hogy tényleg a haverjukként kezelnek. -felálltam a padlóról, majd a zuhanyhoz lépve rátettem a kezemet. - Nem várom el, hogy megérts engem, mert lehet neked sokkal rosszabb a helyzeted. De remélem megérted. - távolodtam el, majd az ajtóhoz lépve kimentem a szobámba.

A csend most megnyugtatásként érte egész lényemet, majd a szekrényhez lépve kivettem egy pulcsit. Az ágyba feküdve kapcsoltam be a tv-t, hogy gondolataimat eltereljem valamivel.

De nem is sejtette, hogy a fürdőben gubbasztó fiú, szinte letaglózva ült a zuhanyban, és könnyeit folyatva sírt. Sírt, mert nem tudta elhinni, hogy hogyan lehet ilyen rossz az életük...

Na, babók...
Ma szomorúbb résszel érkeztem, és nem ez lesz az utolsó ^^'
Remélem tetszett nektek :)
Puszancs <3