A szerelem határai [Bakudeku ff. - Befejezett✅]

17.fejezet

Anyámék ismét hamarabb mentek dolgozni, így kénytelen voltam magunkra főzni. Ez se szokott előfordulni mindig, mivel ha előre főzünk általában lefagyasztjuk őket.

Dekuval a kapcsolatunk reggel óta sokkal jobb lett, csak nekem még mindig fura ez az egész. Nem tudom hogyan is kellene viselkednem előtte; mit tegyek, hogy feltudjam vidítani; ugyan olyan, mintha egy lánnyal lennék. Kezdem egyre jobban megkedvelni, és ezt az egyet nem tartom furcsának.

- Mi jót készítesz? - lépett mellém és kíváncsi szemeivel végig engem nézet. Csak egyszerű salátára gondoltam, hisz azt is olyan régen ettem, de még ezt is csodálattal figyelte.

- Saláta, jó lesz? - mosolyogva figyelem reakcióját, mire fogait kimutatva vigyorog rám.

- Persze. Addig kimegyek egy picit levegőzni. - mutat az ajtóra, mire sóhajtva bólintok egyet. Én is kimennék egyet sétálni vele vagy maximum beszélgetni, de persze nem tehettem meg. Így is jó pár napja nem veszem be a gyógyszereket, és kicsit kihat rám a hiánya. Lehangoltabb és kicsit ingerlékenyebb vagyok.

- Persze, menj nyugodtan. Majd írok sms-t, ha kész van. - puszilom meg a homlokát, majd a zöldségek szeletelésének szenteltem minden figyelmemet. Nem akarom, hogy azt higyje egy lelki roncs vagyok az egész miatt. Csak próbálom ezeket a dolgokat kizárni a fejemből, de mégis egyre nehezebb. Ebben a sötét lakásban olyan érzésem van, mintha egy cellában lennék és figyelnének. Egyre szorosabban és szorosabban tartana fogva, és már levegőt se tudnék kapni. Szinte belefulladok ebbe az egészbe.

Mintha egy szörny tekerné körbe a kezeit rajtam és folytogatna amíg meg nem halok. Egyszerűen megtudnék halni.
De nem tehettem meg. Itt vannak anyáék és apáék, akik felneveltek és gondomat viselték. Szeretett adtak nekem, hogy ne legyek egy depressziós gyerek. Most itt vannak Kirishimáék, akik barátkoznak velem és nem hagynak magamra. És végül Midoriya... olyan mintha egy szeretet bomba csöppent volna az életembe. Törődik velem és figyel rám. Persze én nem tudtam vele ugyanezeket tenni, de minden telhetőt megpróbálok  csinálni, hogy rendben legyen  a kapcsolatunk.

Kapcsolat, mi? Én és egy fiú? Még ebbe is bele kell szokni, az már biztos.

- Kacchan? - kérdezte meg mögülem hirtelen egy hang, mire megrezzenve eset ki a kezemből a kés. - Mit csinálsz? - kérdezte meg szörnyülködve.

Furcsállva néztem az arcát ami után egyenesen a kezemre néztem. Sokkolva húztam végig rajta ujjaimat, ahogy a vörös csík egyre jobban folyt a bőrömön lefelé. Megvágtam magam. És észre se vettem.

- Ez- próbáltam megszólalni, de hirtelen termet mellettem, majd csuklómnál fogva a csap alá rakta a kezemet.

- Miért csináltad?! - kétségbeesetten törölte le rólam az alvadt vért, amit nem bírtam nézni. Gyűlőltem a vér látványát, rosszul voltam tőle.

- Nem tudom. Egyszerűen nem voltam képben abban, amit teszek. - suttogtam, majd fejemet a vállának döntve kezdtem el sírni. Gyűlőltem mások előtt sírni vagy bármilyen gyengeséget kimutatni. Gyűlőltem magamat.

- Legközelebb ne csinálj ilyet, rendben? Nem akarom, hogy több legyen rajtad. - könnyezve mosta tovább a kezemet.

- Nem lesz, esküszöm... - szipogva töröltem meg a szememet, majd arcára nézve próbáltam legalább mosolyogni.

Az elsősegély dobozt kikapva a szekrényből látta el a csuklómat, majd egy szoros kötés után leült vissza mellém a kanapéra. Nem szólt ezek után hozzám, és én se hozzá. Felkavartak minket a pár perce történtek és ezt meg kellett emészteni. Fájt a seb, iszonyatosan. De ennél azt fájt a legjobban, hogy kezdtem azt hinni minden rendben lehet köztünk, de tévedtem. Mintha újra kezdenénk visszaesni abba a szintuációba, mint ezelőtt.

- Figyelj, - szólalt meg pár kínos perc múlva - tudom, hogy ez az egész csak véletlen volt. De tényleg megijedtem. Lehet, hogy abbahagytad tényleg, de félek. - fogja közre kezeivel az arcomat, majd mélyen a szemeimbe néz. - Szeretlek.

A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy szája alakját figyeltem, amint ezt az egy szót kimondja. Szerettem. Észre se vettem, de tényleg elkezdtem szeretni ezt a fiút, aki már az életet jelenti nekem.

- Nehéz... - nyögöm ki, miközben a szememből egyre jobban elkezdett folyni a könnyem, eláztatva a pólómat.

- Elhiszem. Én nem tudom átérezni azt, amit te. De minden telhetőt megteszek, hogy ne érezd magad egyedül. Itt leszek és figyelni fogok rád.

- Köszönöm... - suttogom, mire magamat is meglepve hajolok előre, hogy egy csókot lopjak attól a fiútól, akit szeretek.

Meg is hoztam a kövi részt :)
Remélem élvezhető lett ;)
Puszancs nektek babók <3