A szerelem határai [Bakudeku ff. - Befejezett✅]

6.fejezet

Délután 15:19.
Eddig tanultam azokat az átkozot tantárgyakat, hogy valami azért mégis megragadjon bennem.
Az agyamat annyira lefárasztotta, hogy simán betudnék esni az ágyba.

Anya a kis beszélgetésünk után kiment a kertbe gyomlálni, mert valami új növényeket akar a gyűjteményének tudni.

Nem értem azokat a nőket, akik egy csomó gazt gyűjtenek maguknak, de semmi értelme. Bár tök mindegy hisz a legtöbb férfi a tv előtt ülve csak a focit tudja nézni, mintha transzba estek volna. De mindegy is.

3 óra múlva kénne suliba mennem, de a haláli unalmasság az arcomon szinte 10 méteres körzetben is ki lehetne szúrni. Igazam van, vagy igazam van?

A szobában fetrengek az ágyban, és csak magam elé bámulva nézem a plafont. Mivel mindenhez most lusta vagyok, ezért csak ez az egy „tevékenység" maradt meg.
Annyira élvezem...
Remélem lehet érezni benne a cinizmust...

-Katsuki!!! -kiabál fel anyám, mire felülve a fekvőhelyemen várom a folytatást.

-MI VAN?! -kiabálok le, mire meghallom a lépcső nyekergését. Biztos itt akarja elmondani. Talán félti a hangszállait? Na, ez most tényleg hülye kérdés volt...

A fal felé fordulva várom, hogy végre megszólaljon. Az ajtó nyitását hallva fordulnék vissza, ha nem ugrottak volna rám. És pont telibe a nemességemet! Hát belőlem is csak keresztapa lesz...talán...

-Szia Katsuki!- még a fájdalomról is megfeledkezem, ahogy észreveszem a zöld fürtöket az arcomban. Pislogva nézem Midoriyát, ahogy leszállva rólam próbál az ágy szélére ülni. Elképedve figyelem, mire csak nevetve néz.

-Mit keresel itt?! Nem arról volt szó, hogy szombaton találkozunk?!

-Azt nem mondtam, hogy nem is foglak meglátogatni!- kacag fel, mire csak az arcába dobtam a párnámat.

-Tch, idegesítő vagy. -morgom az orrom alatt, majd durcásan elfordulok tőle.

-Te meg gyerekes! Mindenen felhúzod magadat! -csóválja a fejét, majd az ablakra néz. -Ráadásul olyan vagy, mint egy vámpír! Minek vannak elhúzva a függönyök? Így nem leszel egészséges, ha csak a sötétben kuksolsz! -áll felfele, majd az említett hely felé vette az irányt.

Na, most...
Olyan pánikroham jött rám, hogy nem gondolkozva ugrottam rá Izukura, ezzel a földre terítve. Kisebb koppanással vertük be a fejünket a padlóba.

-Ez most miért kellett?! Csak elakartam húzni a függönyt!- akadt ki a kis brokkoli, miközben a tarkóját maszírozza. Jó, lehet egy kicsit túlzásba estem, de az én szempontomból is meglehet érteni!

-Neked meg ki mondta, hogy csinálj azt amit akarsz?! Nem kell rólam gondoskodni, érted?! -és észre se vettem, hogy már szegényt a galérjánál fogva rángatom. Ráadásul el is kezdtem sírni. Mi a franc van velem?!

-Katsuki...- meglepődve figyeli az arcomat, majd felém nyúlna kezével, de azt egyszerűen elcsapom. Nem akarom hallani a sajnálatát. Nem akarom hallani, hogy csak figyelni akart rám. Nem érdekelt. Egyedül akartam lenni abban a minutumban, és csak csendben ülni a földön. De mégis...egy kis részem örült a társaságnak. Hogy végre valaki mellettem van, és nem valami csődtömegnek gondol.

Fájdalmas arccal állt fel, majd óvatosan megkerülve lépett az ajtóhoz. Nem nézett hátra, pedig sejtettem, hogy mondani akar valamit. Csak nem meri. Nem akarom elszúrni a dolgokat, de mégis érzem, hogy ennek mindjárt vége, ha nem teszek semmit.

Morgolódva állok fel, majd a zöldike mögé lépek. Érzem, hogy megfeszült, ahogy kezemmel hozzáértem a csuklójához. Borzongás futott végig a gerincemen, és ezt nem tudtam hova tenni. Mintha valami villámszerű ütés ment volna rajtam keresztül.

-Maradhatsz, csak ne anyáskodj.- szólok rá kicsit erélyesebben, mire csak kuncogva fordul meg. Előttem állva végre láthatom, hogy egy kicsivel magasabb vagyok nála. Pedig egy idősek vagyunk. De nem baj, sőt még örülök neki. Ha le kell baszni a fejét, könnyen fölé kerekedhetek.

-Rendben, maradok. De legközelebb ne ugorj rám! Azt hitem eltöröd a gerincemet!- kezd el reklamálni, mire csak gyengén meglökve megyek el mellette, majd a nappaliba lépve kezdek valami ehető után kutatni. Meg ha már lejöttem, akkor valami kajának valót is csinálok a sulihoz. Kivettem a hűtőből pár szalámit meg vajat, a kenyeret a fenti tartóból, majd egy egyszerű szenyát lökve csomagoltam el.

-Ilyen sokat szoktál enni? -ugrik fel a pultra Midoriya, mire csak szemforgatva megyek arrébb.

-Azért nem vagyok akkora zavagép. De egyeseken látszik egy kis felesleg. -kezdek gúnyolódni rajta, mire lekapva a felsőjéhez nézi meg a hasát.

-Na de, Kacchan! -szól rám, mire a becenév hallatán az hitem lefejelem a lenti szekrény tetejét, miközben egy tálat kerestem. Felhúzott szemöldökkel néztem rá.

-Kacchan? Mi ez a dedós becenév? -fintorodok el, miközben még kis is mondom.

-Ez jutott eszembe hirtelen. Meg hát gondoltam, hogy tetszett idegesíteni fog. -kacag fel diadalittasan, mire a rongyot neki dobom az arcának.

És még én nevezem őt a barátomnak? Mik fognak még itt történi...

Na, sziasztok :)
Itt is lenne a kövi rész és remélem elfogadhatóra sikerült ^^'
Kicsit próbáltam cukibb részt hozni, de majd kiderül milyen is lett XD

Ha tetszett nyomjátok meg a kis csillagot ;)

Pusszancs van babók <3