@harrystyles blocked - Larry Stylinson Befejezett - ÁTÍRVA

az ölébe húzott

louis:

- úristen ez valami mennyei. hogy tudod te ezt ilyen jóra csinálni?- ette a neki készített vacsorát. én a fejemet a kezemen támasztva figyeltem és próbáltam magam nem kínosan érezni. még most sem nagyon tudtam felfogni, hogy mi történt.

- anya tanította..- mondtam halkan. harry elismerően bólintott. én nem ettem, hiába mondta, hogy egyek, ugyanis a gyomrom fel volt kavarodva.  

eléggé féltem attól, hogy mi lesz most. szeret engem? komolyan? max a szívemet szeretné összetörni. nem lehet akkora szerencsém, hogy tényleg szeressen. azt hittem, hogyha viszonozza, akkor ez sokkal jobb érzés lesz, de most már mindenben kételkedek. erősnek kell lennem, ha nem akarok beleroppanni a saját hülyeségeim súlyába. 

- annyira gondolkozol. - tette le a villát, miután befejezte. felkaptam a fejemet- félsz, ugye?

- szerinted nem jogosan?- kérdeztem idegesen. megráztam a fejemet- nagyon sokat jelentenek nekem azok a dolgok amiket mondtál.- néztem a rózsára.

- akkor meg?- dőlt hátra a széken, majd kicsit oldalra döntötte a fejét és félmosollyal piros ajkain kezdett nézni rám- ahogy észre vettem nem hiszel nekem, édes.

- mert nem merem beleélni magam, hogy komolyan jelentek neked valamit.- hadartam el gyorsan.

- ezért sajna nem hibáztathatlak..- motyogta- de attól még hozzám tartozol és igazat mondtam.- kelt fel, aztán odalépett hozzám- menjünk be innen, nem akarom, hogy megfázz.- kulcsolta kezét az én asztalon pihentetett végtagomra- vigyázni akarok rád. örökre.- húzott fel a székről.

most valahogy még az érintése is másnak hatott, mint eddig. de nem tudtam kiverni a fejemből, hogy lehet: hazudik. 

a kanapéra ült, majd az ölébe húzott. nem akartam engedni a további kételkedő gondolataimnak, ezért nyakhajlatába döntöttem a fejemet és hagytam, hogy magához öleljen. ez az a harry, aki zaklatott. aki megtette mind azt, amit. és még most sem tudom az okokat. könnyebben engednék a szívemnek, ha képben lennék a dolgok 'miért'-jeivel.

kicsit feljebb nyomtam magam, majd úgy helyezkedtem, hogy szemben legyek vele. eléggé álmos voltam már, de még mindig meg tudott lepni, hogy az ő szemei ilyen bágyadtan is hogyan csillognak. 

- meg fogom valaha tudni, miért vagy ilyen?- kérdeztem. beharapta ajkait, miközben megfogta a kezeimet.

- talán.- felelte- azt sem tudom, hogy el tudnám-e mondani.

- ez milyen válasz?- szaladt fel a szemöldököm- hazza, kérlek...

- nemsokára meg tudod.- nyomott egy-egy puszit a kézfejeimre- nemsokára, lou.- megadóan dőltem a mellkasára. eddig észre sem vettem, hogy mennyire nyugtató a közelsége.

elvettem a kezeimet tőle, majd a göndör tincsekbe túrtam, aztán megcsókoltam őt. meglepte a heves reakcióm, de visszacsókolt. derekamat fogta és még közelebb húzott magához. úgy faltuk egymás ajkait, mintha ezen múlt volna az ég egyben maradása. hiszen senki sem szeretné szedegetni a darabokat, amikor van jobb dolga. valamiért úgy éreztem, hogy ebben a pillanatban, a karjai között képes vagyok meghalni, minden kérdés nélkül. ezt akartam, már nem is tudom mióta, most pedig még sem vagyok elégedett. valami még mindig hiányzik a telhetetlen szívemnek. 

csengettek.  nagy nehezen csak tudtam elszakadni tőle, majd az ajtó felé néztem. kikeltem az öléből, ő pedig egyből jött utánam.  megállt az ajtó mellett, így mikor kinyitottam, ő nem látszott.

- kelly?- lepődtem meg- 10 óra lesz...

- tudom, de a szüleid aggódtak.- mondta- lefújtad a vacsorájukat és nem is mondtál nekik semmit, hogy miért. és azt is mondták, hogy furán viselkedtél. féltenek téged.. ugye harry-hez van köze?- elhúztam a szám- tudtam! mit csinált az a szemét? mondott valamit?

- igazából..- kezdtem halkan- nagyon is sok mindent mondott.- feleltem némi habozás után.

- rohadék!- sziszegte fogai közt. ahogy megéreztem az ismerős érintést a derekamon, még levegőt venni is elfelejtettem. mellém lépett, én pedig csendben maradtam- te mit csinálsz itt?- kérdezte kelly barátságtalanul. 

- ugyan ezt akartam kérdezni.- harry nem az, akit meg lehet bántani, erre már sokszor rájöttem.

- aggódok a legjobb barátomért, te pszichopata seggfej!- emelte meg a hangját.

- kelly, nyugi..- néztem a lányra. igazából fogalmam sincs, hogy kit akartam ezzel most védeni. őt, harry-t vagy magamat.

- louis, a kis ribanc barátnőd eléggé durván pofátlan.- felkaptam harry hangjára a fejem.

- fejezzétek már be!-  kezdett elegem lenni belőlük- kelly, kérlek most menj el. kérlek...- néztem rá bocsánat kérően. fújtatott egyet.

- nagyon rosszul választasz, lou.- rázta meg a fejét csalódottan- nem az vagy, akit eddig ismertem, hanem egy .. egy rohadt idegen.- hátat fordított és már vissza sem nézett. 

harry becsukta az ajtót. teljesen lesokkolva álltam ott. a legjobb barátom idegennek tart? a csomó a torkomban szinte megfullasztott, és nem bírtam megszólalni.

- louis?- fogta meg a kezemet harry. már megint ezek a rohadt könnyek- jajj, édesem. emiatt nem éri meg.- ölelt magához, még én homlokomat a mellkasának támasztottam. 

ilyen halkan még sosem sírtam. már elfáradtam benne, harry miatt túl sokat tettem. a hátamat simogatta és egy pillanatra sem engedett el. azt hittem,  hogy őt vesztem el, erre mindenki mást vesztettem, ő pedig itt maradt. nem is engedném el. lehet egy szemét vagyok, egy önző dög, aki nem gondol másra, csak rá. csak erre a sráca, akit tényleg nem hagyhat el maga mellől, mert azt nem élné túl.