Falkátlanul

10. Özönvíz

Egész testemben megfeszülve vártam, hogy lépjen valamit. Tekintetünk összekapcsolódott, még ilyen távolságból is éreztem, mintha szikrázna köztünk a levegő. Nagyot nyeltem. Inába szállt a bátorságom. Láttam, hogy kivicsorítja hatalmas agyarait, majd lendületes ugrásokkal megindult felém. Lélegzetvételnyi idő alatt ért el hozzám. Nem volt időm semmire, egyszer csak koppant a fejem a földön, fölém pedig egy ordas szörnyeteg magasodott, villogó kék szemekkel.

- Várj! Ne bánts. - ijedten takartam el az arcom a kezeimmel, bár nem sokat védett tőle. Hangos morgás volt erre a válasz.

- Csak beszélgetni akarok veled. Nem változnál vissza?

" Nekem ez az eredeti alakom. "

- Akkor nem tudunk emberi alakban beszélgetni? - kérdeztem. Egész testemben remegtem a félelemtől. 

"Nincs miről." szavai élesen csattantak az elmémben. 
- De van! - válaszoltam. - például, hogy honnan származol, ki vagy, mióta élsz itt... Nagyon érdekelnek ezek a dolgok. - kétségbeesetten próbáltam beszélgetést kezdeményezni vele, bár félelmemben csak mondtam ami az eszembe jutott.
" Semmi közöd hozzá."
Felvontam a szemöldököm. Nem akartam elhinni, hogy egyáltalán nem akart beszélgetni senkivel. Évek óta egyedül él az erdőben. Csak kell, hogy legyen valami társasága. Megpróbáltam rákoncentrálni az elméjére. Egy pillanatra mintha láttam volna valamit, de aztán egy láthatatlan erő kilökött belőle. Újra szembetaláltam magam az igéző, fenyegető kék szemeivel. A két kék egymásba olvadt. Nem tudtam elszakítani a pillantásom róla. Elakadt a lélegzetem, és éreztem, hogy rá is ugyanilyen hatással volt. Végtelennek tűnő percekig álltunk lefagyva, majd felmordult és lemászott rólam.
Hápogva néztem ahogy leül tőlem egy méterre. Lassan felemelkedtem, rátámaszkodva a kezemre. Óvatosan felhúztam a lábamat, félénken átöleltem, és úgy pillogtam rá.
- Teljesen egyedül vagy? - kérdeztem halkan. Bólintott.
- Nem vagy magányos? - megrázta a fejét.
" Te is egyedül vagy. Nincs jogod ilyet kérdezni."
- Oh... Igaz... - rájöttem, hogy igaza van. Bár sokan törődtek velem, mindig is magamnak való gyerek voltam. A suliban egyáltalán nem barátkoztam a falkában lévőkön kívül mással. Mióta pedig szétvált a falka, egy két barátomtól  el is szakadtam, mert az ő családjuk Colttal maradt. Nekem nem volt senki élő rokonom, és Tyler és Will pátyolgatott legtöbbször, így velük tartottam. Na meg meg is ijedtem attól a félvértől. Persze így belegondolva az előttem lévő farkas sokkal félelmetesebb volt.
- Szóval.... Nem tudnál megtűrni minket magad mellett? Pont az alfa esküvőjét tetted tönkre. Csak képzelni tudom, hogy Tyler milyen dühös volt utána. - a hangom néha megremegett. Halk morgás volt a válasza.
- Nem tudunk üzletet kötni? Kérhetsz tőlem cserébe valamit. - hoztam fel még egy ötletet ami épp eszembe jutott.
"Nevetséges.... Nincs olyan amit te adni tudnál" szúrósan méregetett. Felszegtem az államat.
- Pedig sok mindenre képes vagyok. Te is tudod. Bele tudok menni mások fejébe meg ilyenek. - bizonygattam hasznosságom, bár úgy láttam nem igazán érdekelte az amit mondok. Éles szemeivel engem méregetett, mintha bármelyik pillanatban felfalhatna. 

- Nem akarsz egy falkát? Mért vagy egyedül? - kíváncsiskodtam. Rendületlenül ült előttem, és nem szólt semmit. Éreztem a belőle áradó feszültséget, amit én keltettem benne. Dacosan farkasszemet néztem vele, de ő nyert. Végül felálltam, mire ő is vicsorogva támadó állásba állt.

- Mért viselkedsz így? Tudod, hogy sose támadnék neked. Sokkal erősebb vagy nálam. Azonnal megölnél. - léptem hátra.

"Meg kellett volna öljelek amikor először találkoztunk."

- Ha ennyire meg akarsz ölni, tedd meg most. - szóltam vissza neki. Erre elkezdett közeledni felém. Kivillantotta agyarait, fenyegetően morogni kezdett.- mi.... Inkább ne... meg se szólaltam. - hangom megremegett.  Egyre inkább hátráltam tőle, míg a mező szélére nem értem.- Elmegyek. Nem zavarlak tovább. Bocsánatodat kérem. - rebegtem bizonytalanul, majd elhátrálva visszaléptem az erdőbe.