Falkátlanul

20. Kezdődik

Nem akartam zavarni Wynonot, de jól esett a közelsége. Hiszen mondta, hogy a mai nap itt maradhatok vele. Meghúztam magam a tűz mellett, hogy melegen maradjak. Ő nekiállt beáztatni pár vesszőt, ami eddig a vödörbe volt, azt meg kiszedte, majd elkezdte fonni őket. Megbabonázva figyeltem gyakorlott ujjait, amik egy kosarat formáltak a következő két órában. Nem kérdeztem, hogy mért csinálja ezt, bár elég kellemes hobbinak tűnik. Talán még el is adhatja a városban pár dollárért.

- Szólj ha éhes vagy. Van rengeteg hús nálam most. - szólalt meg amikor befejezte ténykedését. Felvontam a szemöldököm. 

- Rengeteg? - kíváncsiskodtam. Nem tűnt olyannak aki bespájzol, így meglepett a dolog.

- Miután valaki tegnap ámokfutásba kezdett az erdőben és közben legyilkolt pár vadat, nem akartam, hogy kárba vesszen.

- Mi? Ámokfutásba? - meresztettem nagy szemeket. Mégis ki lehet az az őrült aki csak úgy legyilkolássza az állatokat. Wynono felvonta a szemöldökét. 

- Nem rémlik? - szegezte nekem a kérdést, mire lesett a tantusz.

- Én voltam? - döbbentem meg. Nem voltam az az agresszív fajta. Viszont tegnap a farkas énem átvette az irányítást, és a félelem miatt nem is emlékeztem mindenre, így könnyen lehet, hogy én voltam.

- Ki más? 

- Bocsánat. - hajtottam le a fejem.

- Nem tehetsz róla. A félelem sok mindenre képes. - leült mellém. Ide éreztem, hogy hőt sugároz a testéből. Mégis miből van? Akaratlanul is közelebb csúsztam hozzá.

- Igen. - belemeredtem a tűzbe. Nem tudtam mit mondani. Folyamatos feszültség volt bennem, nem akartam visszamenni a falkába. Biztos keresnek már, de úgy éreztem, ha Wynono nincs mellettem, bármelyik pillanatban bekövetkezhet a látomásom. Védelmezően magam köré fontam a karjaimat.

- Ha fázol odaadhatom a mellényem. - hangjában nem volt túl sok kedvesség, de nekem valahogy mégis jól esett az ajánlata.

- Nem kell köszönöm. Annyira nem fázom.

- Inkább félsz? Nagyon kavarognak benned az érzelmek.

- Félek igen. - vallottam be. Nincs mit tagadni. Azt hiszem Wynono most már látott a legrosszabb pillanataimban is.

- Nem kell félned. Ha bajba kerülsz megérzem úgyis. Mint tegnap. Meg mint múltkor amikor azt mondtad nem kapsz levegőt.

- De ha nem vagy a közelben...

- Nem fogsz meghalni. Nem láttad, hogy eltöri-e a gerinced vagy nem? - megráztam a fejem erre. - Akkor nem fogsz meghalni. A sámánok általában látják a saját halálukat.

Elgondolkodtam azon amit mondott. Minden egyes szavát elhittem neki. Vajon Karen néném is előre látta, hogy a vadászok meg fogják ölni? Vajon mindenki halálát tudta a falkából? Milyen érzés lehetett úgy élni, hogy nem tehet ellene semmit? Hiszen a látomások egytől egyig mind bekövetkeznek, vagy már megtörténtek.

- Attól még félek. - közöltem vele. 

- Majd hozzászoksz és jobb lesz. - sóhajtott fel. Hirtelen kíváncsi lettem mi játszódik le benne ilyenkor. 

Túl fiatal még. A mai gyerekek egy álomvilágban nőnek fel. Bezzeg régen ilyen idős korban már házasok voltak, túl voltak életük első csatáján egy másik falkával, vagy elvesztettek valakit. Vele még sok minden nem esett meg. Túl fiatal. Ahogy végignéztem a kuporgó alakján akaratlanul is előjött a védelmező ösztönöm. Legszívesebben megöleltem volna és úgy tartottam volna melegen a karjaimban. Elmondanám neki, hogy megvédem. Kár, hogy ő nem érzi annyira a lelkitársi kapcsolatot mint én.