Falkátlanul

22. Bekövetkezik

Beköszöntött az advent. Már egy hónapja lehetett kapni mindenféle karácsonyi dekorációt, még amikor csak a Halloween volt, már akkor tele voltak a polcok fenyőfa díszekkel, égősorokkal, giccsesebbnél giccsesebb világítós dekorációval.

Engem hidegen hagyott, nem tudtam idén senkinek se adni ajándékot, mivel teljesen magamra maradtam. Persze lehet, hogy Tyler és Nyta megérdemelné, sőt nekik kifejezetten illene is ajándékot adnom.

Innen jött az ötlet, hogy még mielőtt hazamennék, suli után gyorsan körbejárjam a boltokat. Nahuelnek eggyel több órája volt, gondoltam majd vele együtt megyek haza, addig gyorsan be tudok szerezni egy két dolgot. Fogalmam se volt mi lenne a jó ajándék nekik, de talán ha valami babával kapcsolatos dolgot vennék, akkor nem lőnék nagyon mellé. Furcsán nézhettek rám, amikor a baba részlegen kezdtem el keresni kis ruhákat, játékokat, nagyon komolyan nézelődtem. Etetőtál? Cumi? Játék? Valami puha plüss? Mégis mit kellene választanom neki? Minél több időt töltöttem el a boltban, annál kényelmetlenebb volt a helyzet. Végül már csak be akartam fejezni ezt az egészet, így több dolgot is felkaptam, és megrohamoztam a kasszát velük.
Igyekeztem nem ránézni az eladóra, baromira kínosan éreztem magam. Gyorsan túlestem a vásárláson és kimenekültem a boltból. 

Nem voltam annyira messze a sulitól. Úgy terveztem, hogy visszamegyek Nahuelért, valamikor pont most kellene végeznie. A tél miatt korán sötétedett, itt északon sokkal kevesebb volt a napfény. Az ajándékokat gondosan elraktam a táskámba, miközben haladtam a célom felé. Kezdett egyre több ember lenni a városban. Az utak megteltek autókkal, buszokkal, a járdán is egyre több lett a gyalogos. Kicsit megkönnyebbültem amikor megpillantottam az iskola kapuit. Beléptem az udvarra, majd leültem a kerítésre, hogy megvárjam a barátomat. Kicsit korán érkeztem, még volt legalább öt perc mire kicsengetnek az óráról. Mivel a telefonom nem volt nálam, csak nézelődni tudtam. A diákok szállingóztak ki az épületből, kisebb nagyobb csoportokban, vagy egyedül, valaki sietősen, valaki csigatempóban. Szinte senkinek sem tudtam a nevét, talán egy két osztálytáramnak igen, de az övéket is csak azért mert muszáj volt. Egyáltalán nem barátkoztam. Nem szerettem az embereket. 

Megszólalt a csengő, mire kicsit kiegyenesedtem. Érdeklődőbben vizslattam a lassan feltűnő tömeget. Vártam, hogy előbukkanjon a hosszú fekete hajú fej. Rajtunk kívül nem voltak indián származásúak, így könnyedén kiszúrtam volna. Ha itt lett volna. Nahuel nem jött elő. Negyed órán keresztül vártam rá, amikor egy ismerős arc bukkant fel. Szőke rövid haja volt a fiúnak, szeplős arca. Csak látásból ismertem, mert sokat lógott Nahuellel. Azt hiszem ő az egyetlenegy esélyem. Felvettem a vállamra a táskám és megközelítettem a fiút.

- Szia. Nem tudod Nahuel végzett már? - kérdeztem tőle kissé bizonytalanul. Nem szoktam én kezdeményezni a beszélgetéseket. Főleg emberekkel nem.

- Elmaradt az utolsó óránk. Én csak egy korrep miatt maradtam itt. Szerintem már hazament. - válaszolt kedvesen. 

- Oh... Rendben köszönöm. - megengedtem egy halvány félmosolyt, majd otthagytam a srácot. Nem szándékoztam vele többet beszélgetni, bár úgy éreztem ő szívesen vette volna a társaságomat. Hát én nem. Nem barátkozom emberekkel. 

Várnom kellett a buszra. Az utcai lámpák is felkapcsoltak mire megérkezett. Ilyen időkben lehet hasznos lenne az a mobiltelefon... Ha használnám... Talán még Tyler haza is tudna vinni. Mindegy most már. Elrobogtam a rozoga busszal a város széli megállóig. Általában itt csak egy két ember szállt le. Most én voltam az az egy. Egy utcányira volt az erdő és a hegy alja aminek a tetején a falka lakott. Innen talán még 20 perc séta ha lassan megyek. Nem, nem fogok lassan menni. Futni akartam a fák között. Megszaporáztam a lépteimet, hogy minél előbb az erdőben lehessek. Elfogott egy rossz érzés, ami általában mindig elfogott a látomásom óta. A gyomromban görcs állt be. Egy lélek nem volt az úton jelenleg, az egyik lámpa fénye még villogott is mint az igazi horrorfilmekben. Ökölbe szorítottam a kezemet. A paranoia úrrá lett rajtam.

Elértem az utca végére amikor furcsa hangot hallottam, mintha valaki nehezen lélegezne. A szívverésem felgyorsult. Nem lehet... Biztos megint csak beképzelem. Nem egyszer fordult elő, hogy paranormális képzelgéseim támadnak, így csak mentem tovább. 

Furcsa dögszag csapta meg az orromat. Megtorpantam. Nem akartam megfordulni. Tényleg nem akartam, de szinte már biztos voltam benne, hogy itt van. "Hadd képzelődjek csak!" Magamban kezdtem imádkozni, amíg szépen lassan megfordultam. Ott volt. Teljes életnagyságban. Nagyjából húsz lépésnyire tőlem, a földön négykézláb kúszott egy torz alak, feje helyén egy állatkoponya, szájából folyt a nyál, mint aki valami nagyon finom illatot érez. A fejem teljesen kiürült. Lefagyva álltam a járdán, csak a szemem rebbent meg, amikor természetfeletti gyorsasággal lecsökkentette a köztünk lévő távolságot. Lehunytam a szemem. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy vajon ez csak egy rossz képzelgés,vagy valóság. Nagyon közelről érzékeltem a jelenlétét, így kipattantak a szemeim.

A lény fölém magasodott. Hatalmas mérete már a háztetőket is elérte, bár csak a magassága nőtt, úgy tűnt bármennyit is evett az utóbbi időben, nem hízott egy kicsit se tőle. Csont sovány alakja még inkább ijesztő volt a lámpa gyér fényében. Néma sikolyra nyílt a szám, lefagyva álltam kezemben a táskámmal. Hosszú karmaival felém kapott. Végigszántotta az oldalamat, én a földre kerültem. Vér fröccsent az útra, lassan realizálódott bennem, hogy az én vérem az. Nem.. Nem halhatok meg itt. Meg fog ölni! Sőt! Meg fog enni! Tovább gurultam a földön, majd talpra ugrottam, mint aki most ébredt fel és rohanni kezdtem. Nem jutottam messzire, pár méter után elkapta a lábamat. Éles fájdalom hasított bele a vádlimba, amit körbefont hegyes karmaival. Még több vér... Koppant a fejem a földön amikor elestem. Végighúzott az aszfalton, majd elkapta a derekamat ami egy fogpiszkálónak tűnt erős csontos kezeiben. Tudtam mi fog következni. Kettéroppantja a gerincem, hogy ne ficánkoljak miközben majd szép lassan elfogyaszt. Néma sikolyra nyílt a szám. 

"Segítség!" kiáltottam magamban. Halálfélelmemben kezdtem elveszteni az irányítást, sőt minden kezdett egyszínűvé válni. Az egyedüli amit éreztem, hogy lassan megroppant egy csontom az oldalamnál. Meg fogok halni...

Egy fehér villanás, mire a földön találtam magam. Vért köhögtem fel, az aszfaltra köptem, éreztem, hogy a nadrágomat beterítette valami meleg folyadék. A lábam között... Nem volt időm tudatosítani magamban, hogy ez mit is jelent. Tekintetemet megragadta két természetfeletti lény csatája, ami az út közepén zajlott le éppen. A hatalmas fehér farkas most mintha még nagyobb lett volna, de még így is kisebb volt a szörnyetegnél. Nem zavarta a méretkülönbség, Wynono azonnal rátámadt, felszántotta az oldalát karmaival, amiből feketés barnás trutyi ömlött ki. Undorító szaga volt. Elkapta a wendigo karját, úgy tűnt már, hogy sikerül letépnie, de az utolsó pillanatban a lény csapást mért Wynono fejére, aki erre reflex szerűen elengedte. Egy végtelen pillanatig szembenézett egymással a két ellenfél, majd a farkas hirtelen ugrott, hogy elkapja a másikat, aki azonnal reagált és kitért előle. Menekülőre fogta. 

- Alo! - hangok tűntek fel az erdőből, ismerős alakok vettek körbe. - Nate, kövesd őket!

Nagy fejetlenség támadt, de a fenyegető jelenlét eltűnt, én pedig a véremmel együtt vesztettem el az eszméletemet. Valahogy ez a sötétség most kellemes érzéssel töltött el. Megszabadított a gondjaimtól, a félelem érzésétől. Lehet, hogy túl sok vért vesztettem? Tényleg meghalok? Legalább nem az a szörny fal fel. Az borzalmas lenne. Mindegy már.