Falkátlanul

9. Másnap

Reggelre elmúlt az eső. Felkelve azonnal kicipzároztam a sátram ajtaját és szippantottam egyet a friss üde levegőbe. Csípős volt a hideg, de jól esett. Még éppen nem voltak mínuszok. Énekes madarak csiviteltek a fákon, a reggel megnyugtató hangjai a szívemig hatolva melengették a lelkemet. A nap már felkelt, most bőszen szárította a kis tisztást ahol a falkánk lakott, hogy eltüntesse a tegnapi hirtelen jött vihar nyomait. Az elázott dekoráció most akár egy horrorfilmbe is elment volna, hiszen nem csak csöpögött a víztől, de valamelyik még szét is volt szaggatva. Beletúrtam a hajamba. Mosolyogva próbáltam felidézni a tegnapot. Igyekeztem pozitívan meglátni, és csak a jó dolgokat visszahívni. Sok ilyen történt, így nem volt nehéz egy boldog emléknek beállítanom Tyler esküvőjét. A legnagyobb élmény számomra az volt, hogy áldást kért tőlem. Ezzel tulajdonképpen elismerte a sámán létemet. Az utána levő tánc és evés is nagyon jó volt. Nem utolsó sorban pedig láttam újra a fehér farkast, és elállította az esőt reggelre. Örültem, hogy láthattam őt tegnap, de mégis görcsbe rándult a gyomrom. Kicsit tartottam tőle, bár ez nem csoda. Tudtam, hogy nem hagyhatom annyiban az esküvőt. Majdnem teljesen tönkretette. Beszélnem kell vele. Meg kell próbálnom meggyőzni. Először azonban reggelit kell szereznem valahonnan. Korgó gyomrom adott emlékeztetőt számomra, hogy bizony éhes vagyok. Amíg Tyler nem jön ki a házból, addig semmiképp se mehetek be hozzájuk. Kitudja mit zavarok meg. Felkelve körbesétáltam a táborban, nem igazán voltak még ébren, elvégre mindenki bulizott tegnap este, és utána is biztos sokan nem tudtak elaludni az aggodalomtól. Az egyik faháznál megpillantottam Nahuel anyukáját. Reménykedve mentem oda hozzá. Kicsit ugyan udvariatlannak éreztem a helyzetet, de mégis csak... Tyleren kívül csak Willel voltam olyan kapcsolatban, hogy enni kérjek tőle, de ő még nem bújt elő. Nahuellel mondhatni barátok voltunk, az anyukája is jól ismert már, így talán elnézi most nekem.

- Szia Alo! Ilyen korán? - köszöntött mosolyogva az asszony. 

- Igen. A madarak felkeltettek. - mondtam halkan. 

- Jó nagy zuhé volt éjjel. Kár az esküvőért. - biggyesztette le a száját. - bár szerintem mi minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy jól sikerüljön. 

- Igen ez igaz. - mentem oda hozzá. Nagyon pozitív gondolkodása volt, csak úgy mint Nahuelnek, így kedveltem őt is.

- Tyler felkelt már? - megráztam a fejem erre.

- Nem kopogtam be hozzájuk inkább. Nem akarok zavarni.

- Szerintem nem zavarod őket. Szinte már ott laksz. Olyan mintha az öccse lennél.

- De ez mégis csak a nászéjszakája. - húztam el a számat.

- Kinél fogsz akkor enni? Mindig náluk eszel. Van valami maradékod a tegnapi lagziból? - kérdezte aggódva.

- Nincs. Nem volt időm kaját elrakni. - vallottam be. Az asszony tisztában volt a helyzetemmel. - esetleg ha kaphat...

- Persze, hogy kaphatsz ne butáskodj. - kezével máris terelt be a házba, és perceken belül minden ehetőt elém varázsolt amit otthon talált. Nagyon szánalmasan nézhetek ki ezek szerint. Akaratom ellenére koncentráltam rá a nőre.

Szegény fiú. Nincs ki gondoskodjon róla, nincs családja, és ráadásul még sámán is lesz belőle. Soha nem lesz senkije. Egész életében egyedül kell maradnia? Olyan fiatal még. Vajon kibírja? Voltak olyan sámánok akik beleőrültek a képességükbe. A fiúra néztem, aki most lemeredve ült és nézett átható kék szemeivel. Megijedtem. Látomása van talán?

Erővel szakítottam ki magam a transzból, és megráztam a fejem.

- Nagyon szépen köszönöm. - nyúltam félénken az étel felé.