Falkátlanul

17. Törzs

Eljött az utolsó napja is a szünetnek. Nem akartam tétlenül ülni a helyemen, és most kivételesen az edzésen se vettem részt. Mivel immár én voltam a falka sámánja, felnőttként kezeltek, és nem kellett megjelennem a tanításokon. Sőt, igazából volt amit nekem kellett volna tartanom, de  mivel nem tudtam róla semmit, ezért más átvállalta tőlem. Nagyon hálás voltam érte. Csak idő kérdése és megtanulom mi mindent kell tennem, de még fel kell rá készülnöm. Lelkiekben is.

Farkas alakban kóboroltam az erdőben. Csak néha pillantottam meg Wynonot. Bár szívesen beszélgettem volna vele, nem akartam zavarni. Mivel ő úgy tűnt továbbra is tartja a távolságot tőlünk, így gondoltam talán végre békésen élhetünk egymás mellett. Most is, ahogy megpillantottam messzebb a fehér bundát, megdermedtem a látványra. Szemünk összetalálkozott egy végtelen pillanatra, de utána csak biccentett egyet és tovább állt. Akkor ezek szerint ma se fog velem önszántából szóba állni. Nekem ott volt Nahuel vagy William. Neki viszont senkije se volt. El se tudtam képzelni mennyire magányos lehet így. 

Úgy éreztem nem zavarhatom őt tovább. Eddig is csak azért kerestem ennyit mert veszélyeztette a falkát. Viszont most már többet tudtam róla. Nem féltem tőle. A személye és a története továbbra is nagyon érdekelt, de úgy gondoltam majd ő elmondja ha akarja. Amúgy is annyi mindent átélt már, hogy valószínűleg egy élet is kevés lenne rá. 

Folytattam a barangolásomat az erdőbe, majd leültem az egyik kedvenc fámhoz és lehunyt szemmel meditáltam. Bizonyosan furcsán nézhetett volna ki egy fekete farkas mereven csukott szemekkel üldögélve egy normális ember számára, de nem igazán jött errefelé senki. A Tanács biztosította a területet számunkra, a normális  embereknek eszükbe se jutott, hogy a falka felé kószáljanak. Ha mégis idetévedt volna valaki, a felállított védőmező miatt csak elsétáltak volna a sátraink és házaink között, anélkül,hogy bármit is látnának belőlünk. Ezt a fajta védőmezőt csak igen erős boszorkányok voltak képesek felállítani, minél erősebb a boszorkány, annál biztosabb a lefedése.

Belegondolva nem is tudtam, hogy vajon a városban laknak-e boszorkányok. Az iskolánkban biztosan nem volt egy sem, arról tudnék. Viszont az idősebb korosztályban simán lehetett még, csak nem találkoztam velük eddig. Az is lehet, hogy Tyler már tud róla, csak elfelejtett szólni.

Számomra a boszorkányok a legmisztikusabb lények egyikei voltak. Eszembe jutott az a "valami", aki a lerokkant öreg kunyhóban volt és beengedett minket a Tanácshoz. Lehet, hogy ő az egyetlen boszorkány itt. Ahogy felidéztem furcsa szemeit felborzolódott a szőröm és megrázkódtam. Kellemetlen érzés töltött el. Nem találkoznék vele szívesen. Kinyitottam a szemem, mert hirtelen nem bíztam meg a környezetemben. Ennyit a meditálásról. A lelki nyugalmamat már sehol se találtam, így felálltam és visszasétáltam a falkához. A tőlem fiatalabbak még kint edzettek a többiekkel. Nahuel is ott volt köztük. Emberi alakot öltöttem és odasétáltam hozzájuk.

- Csatlakozol? - kérdezte tőlem Will apja. Most éppen ő felügyelt. 

- Igen. - bólintottam. Láttam barátom arcán, hogy megörült nekem, ugyanis egy sokkal kisebb fiúval gyakorolt eddig. Inkább játéknak lehetett nevezni amit csinált.

- Aki lekerül a földre az veszít. - mondta még Awan, biccentett felém, majd beállt a kisfiúhoz akit Nahuel otthagyott, hogy velem bunyózzon.

- Nem lenne már kötelező neked az edzés nem? - kérdezte a fiú.

- Nem baj. Úgy is olyan gyenge vagyok. Nem árt, ha kicsit erősítek. 

- Én örülök ha itt vagy. - mosolygott rám. - na kezdjük. 

Azonnal nekem támadt. Egész gyorsan elkaptam a karját és próbáltam lenyomni. Vigyorogva nézte, ahogyan próbálkozom. Semmilyen erőfeszítést nem tett. Egy ideig hagyott, hogy erőlködjek, majd utána könnyedén átdobott a vállán, és a földre kerültem. Arrébb gurultam alóla, de máris utánam ugrott és újabb menetbe kezdtünk. Összesen egyszer hagyott nyerni. A többi alkalomkor mindig ő győzött. Valahogy most nem zavart annyira. Lehet az újonnan szerzett rangom sámánként adott egy kis önbizalmat, és ráébredtem, hogy nekem nem a harc az életem, vagy nem tudom, de furcsán beletörődtem abba, hogy sosem nyerhetek fizikai erővel. Igazából nyerhetnék, ha belehuppannék az elméjébe és lebénítanám a testét. Képes lennék rá, de ilyenre sose fogok vetemedni, hiszen a barátom, családom.