Falkátlanul

19. Halál

Nahuelnél aludtam a következő napokban. A fiút megrendítette a találkozás a lénnyel, ahogyan engem is. Majdnem minden nap megpróbálta lerajzolni az emlékeit. Elég jól sikerültek és rémisztően néztek ki. Tudtam, hogy ügyesen rajzolt, most ebbe ölte ki a feszültségét. Bár személy szerint zavart, hogy mindenhonnan az ijesztő koponya nézett vissza rám, de nem szóltam érte. Mellette maradtam, mert tudtam, hogy ez a legtöbb amit megtehetek érte. Hiszen barátok vagyunk.

Persze én se voltam túl jól lelkileg. Egy kezdetleges paranoia jelent meg nálam, amin nem segített az se, hogy állandóan látomások akarták ellepni az elmémet, de én mereven elutasítottam őket. A félelem annyira erős volt bennem, hogy védekező reflex szerűen kikapcsoltam a látomásokat, bármi is volt az, jó vagy rossz. 

Ennek következtében a falkából egy másik lány is összefutott a wendigóval éjszaka a városban. Lelkileg rettenetesen megviselt a dolog. Amint az eset a tudomásomra jutott, szó nélkül visszamentem a sátramba, és az egész éjszakát végigbőgtem szemérmetlenül. A legrosszabb az egészben az volt, hogy nekem kellett volna ezt előre látnom és figyelmeztetni mindenkit a veszélyről. Sámánként csődöt mondtam. Többé nem voltam érdemes a posztra. Már megbántam, hogy belekezdtem. A lánynak egy mély karcolás volt a karján, de élve kikerült. 

A takarómba burkolózva dőlöngéltem ide oda és gondolkodtam borzalmasabbnál borzalmasabb dolgokon. Az egész az én hibám. Jobban is felkészülhettünk volna erre. Mégse akartam a látomásokat beengedni. Tudtam, hogy nem helyes amit teszek, önző vagyok, és nem ez lenne a feladatom. Nekem kellene véget vetni ennek az egésznek. Utána néztem Karen néném régi holmijai között. Volt benne néhány jegyzet is, egy-két cikk. Találtam köztük több borzasztóbb lényt is, mindhez le volt írva, hogy mi a teendő. A wendigóval nekem kellett végezni. Egy szertartás keretében. Olyan szinten nyomasztott ez a gondolat, hogy enni is alig tudtam tőle. A lelke valószínűleg azé a hajléktalané lehet, aki a múltkor éhen halt kint az utcán. Ritkán, de az éhhalál áldozatai wendigóvá változhatnak, akik állandóan éhesek, és bármit képesek felfalni. Ahogy esznek, a termetük is egyre csak nő, amíg valaki el nem végzi rajta a nap rituálét. Főként éjszaka aktívak, a szertartást pedig déli napsütésben kell megcsinálni, ezért is ez a neve. Megtisztítja a lelket, majd átküldi a másvilágra. 

A héten már beszámoltak a hírek egy eltűnt emberről. Eddig inkább a vadállomány számában történt változás, de elkerülhetetlen volt, hogy az emberekhez is bemerészkedjen. Tyler a kis csapatával minden nap kereste a szörnyet, de az mindig elmenekült előlük. Valószínűleg tudta, hogy négy vérfarkas ellen még ő is kevés. A legtöbb lény félt a farkasoktól. Mi voltunk a csúcsragadozók a világban. 

- Hmph... - csúcsragadozók mi.... Én a nagy csúcsragadozó itt ülök szánalmasan és rettegve várom, hogy mások megoldják azt amit nekem kellene. Tennem kell valamit.

A lény fölém magasodott. Hatalmas mérete már a háztetőket is elérte, bár csak a magassága nőtt, úgy tűnt bármennyit is evett az utóbbi időben, nem hízott egy kicsit se tőle. Csont sovány alakja még inkább ijesztő volt a lámpa gyér fényében. Néma sikolyra nyílt a szám, lefagyva álltam kezemben a táskámmal. Hosszú karmaival felém kapott. Végigszántotta az oldalamat, én a földre kerültem. Vér fröccsent az útra, lassan realizálódott bennem, hogy az én vérem az. Nem.. Nem halhatok meg itt. Meg fog ölni! Sőt! Meg fog enni! Tovább gurultam a földön, majd talpra ugrottam, mint aki most ébredt fel és rohanni kezdtem. Nem jutottam messzire, pár méter után elkapta a lábamat. Éles fájdalom hasított bele a vádlimba, amit körbefont hegyes karmaival. Még több vér... Koppant a fejem a földön amikor elestem. Végighúzott az aszfalton, majd elkapta a derekamat ami egy fogpiszkálónak tűnt erős csontos kezeiben. Tudtam mi fog következni. Kettéroppantja a gerincem, hogy ne ficánkoljak miközben majd szép lassan elfogyaszt.