•■□●☆●□■•
Üveglélek
Úgy üvöltött bennem a magány, hogy még a siket ember is meghallhatta volna, de én mégsem vettem róla tudomást. A világot pedig színtelennek láttam, egyszerű szürkének. Voltak olyan napok -talán azok különlegesen fájtak-, amikor a világ mégsötétebbe öltözött, s a bennem tomboló magány már-már elviselhetetlenül kiabált. Megszoltok, ha azt mondom, hogy még most sem törődtem vele? Hisz olyan megszokottá vált számomra.
A hétköznapok monoton útjain számos ember sétált el mellettem. Amikor megláttam a mellkasukban dobbanni valamit a sajátomra néztem, ott van ugyan, de nem ver.
Aztán amikor sóhajtva felkaptam a fejem tovább kezdtem nézni a kósza lelkeket. Volt olyan akinek a szivárvány adott duhadarabokat, színekbe öltözött. Arcán furcsa görbület volt, ajkainak széle csakhogynem a füle tövét érte. Én már rég nem tapasztaltam magamon e jelenséget. Hajdan ezt hívtam mosolynak. S hogy mivan a színekkel? Sokuk már olyan rég nem mutatkozott, hogy kezdtek kikopni belőlem az emlékeik. Ennek az embernek hatalmas vörös szív dobogott a mellkasában. Igen, eme szín nevére jól emlékszem még. Az én árnyalatom volt.
Aztán amikor ő elhaladt mellettem, s lassan veszett a távolság homályba, akkor valaki más alakja rajzolódott ki előttem. Megdöbbenve álltam, mikor szembesültem az üres feketeséggel, ami a lüktető szerv helyét lassan-lassan végleg meghódította. Testére ráborult az éj, mintha vak szemekkel nézném őt. Megkockáztatom kijelenteni, hogy ő még nálam is sötétebb bánatban úszik. Feje fölött gomolygó fellegek, s azok lágyan sírva mosták kormos testét, de az meg nem tisztul. Talán magam sem tisztulok meg többé soha.
A színek, mik hajdan az én ruháim is mintázták, mostanra halványuló emlékképek. Volt amikor ránéztem egy-egy tárgyra, ami az én szivárványomra emlékezett, s az egyelten pislantásra csupán, de megmutatta eredeti szépségét. Egyelten apró mozzanatra, de elpárolgott róla a szürke. Vajon, ha ismét meglátnám az embert, aki először mutatott nekem színeket, s aki távozásával örökre elvitte azokat, akkor az én arcomon is virítana az a görbület? Vajon megtudná ismét dobogtatni a szívet, ahogyan hajdan tette, azt a szívet, mit ő maga ítélt merev bénaságba? Ha őt az északi szél fújta el, akkor a déli vissza tudná hozni?
Éppen most tette ezt és ő előttem áll, a maga teljes, áttetsző valójában. Nagyot ütött bennem valami amikor megláttam. Az engem ostromlo magány tompa csörömpöléssel hullott darabjaira. Észre vett engem. A mosoly lebegve a lágy széllel mindkettőnket megtalált és mintha csak festéket öntöttek volna ránk szivárványba öltöztünk a magunk hajdani szépségével. Kár, hogy ez egy nem valós valóság, ő ugyan is nincs itt többé. Pusztán a mezítelen emlékek tartják bennem a lelket. Valahányszor eszembe jut erősödni kezd bennem a remény, s a szürke egyre fehéredik. Habár még nem voltak színeim, többé fekete sem voltam. Áttetszővé váltam. Olyan árnyalattá, ami akkor, és csakis akkor ölt fel pompát, ha vissza kapja a szivárványt!
2020. Január. 22.
•■□●☆●□■•
35
YOU ARE READING
99. Szívszilánk
Romance,, Mindketten egymást akarjuk, hiszen ami egyszer Isten kezében megköttetett azt ember szét nem választhatja, de nem teszünk semmit. Vajon hány magányos évnek kell még eltelnie mire rájövünk mi is az igazi szerelem? Csak játszottál és én játszottam...
