99. Szívszilánk

Görög melódiák

•■□●☆●□■•

Görög melódiák

A nap izzó aranyként emelkedett fölül a tájon. Fénye nevetve lopta magát a magas sziklák közé, s vetődött alá az ormokról. Nevetve ugrott bele a vizek habjaiba, kacagva szánkózott le a vízeséseken. Sőt szerfeledt- szórakozva táncolt az üdezöld levél-tükrökön. A szél, mint rakoncátlan kölyök minduntalan tovább, s tovább kergette a pihenni vágyó aranyfényeket, s a vén fák ágai bús-vígságban integettek csupán. Az idős óceán, melyben fürdeni jártak a fiatal sugarak, makrancos morgással fenyítette őket. Magasba vetette habjait, s hullámaival lökte idébb-odább, mint ki örökös háborút vív.
   A magas hegyorom, sziklaszírt, óceánpart melyen büszke kecsességgel állottam szolgaként ült csupán az uralkodó Nap alatt. Az idők forgása alatt lágyan rászitált, puha földjében megvetettem lábam. Lábujjaim könnyeden vezettem bele az oly selymes és omlós fekete földbe, mint ahogyan a hajó süllyed el a vízen. Arcom szelíd tisztelettel emeltem az égre, s a mosolyom, mely nevetett a sugarakkal, vörösen izzó csókot ígért. Karjaim úgy tártam kétfelé, mintha keblemre szerettem volna ölelni a szeleket, a Napot, s a makrancos vizeket. Mögöttem a fák meghajoltak. Zöld koronáik között fölharsogtak a madarak. Hej, öröm ének ez!
   Megborzongtam, mikor merev szárnyaim, mik tíz esztendeje tán, hogy nyugszanak, most bágyadtan, lassú kínnal engedtem légnek. Jól esett ahogyan a sötét tollak közé beférkőzött a hűvös, s jól esett ahogyan játékra hívtak a szélgyermekek. A Nap bolondul nevetett rajtam. Milyen angyal az, ki nem repül?
  Minden szárnycsapás égi kín volt, s mégis oly örömmel öntötte el lelkem, mi felért ahoz, hogy megszenvedjek érte. Minden nagyobb mozdulattal magasabbra emelkedtem és mikor talpam már nem mélyedt a lágy földbe, már szenvedő könnyeim sem marták szemem kékjét. Nézni alant a fenséges tájat oly szabadsággal szított, melyet futva nem ismerhetsz meg soha! Szálltam, mintha súlytalan volnék. Körülöttem a fellegek széljátékok voltak csupán. Én mondom, édes szenvedély ez!
  Mikor a Nap vélem együtt a legmagasabban járt arany arcában árnyak feketéllettek. Fényét eltakarta, s rám keserű félszet csepegtetett. Az árny szárnyon járt, lassú, elnyújtott csapásokkal közelített. Ekkor rajzolódni kezdett hozzám hasonlatos alakja. Hófehér tollak közé lopózott a virgonc szél, úgy repült egyre közelebb énhozzám. Testét, mit ruha szinte nem fedett tökéletesen festményre lehetett volna mázolni, olyan, akár egy igazi görög istenség. Arca csontjai erőteljesek, tekintete hideg, mély tenger, ajkai úgy vonzottak, mint édesség a gyermekeket. Mosolygott, s ez a mosoly megmelengette esztendők óta fagyos szívem. Sötét-csokoládé hajában a Nap nemes fényei bucskándoztak mindegyre a göndör fürtök között.
  Mikor elért hozzám nem szólt, csak karját nyújtotta. Hezitálás szikrája nélkül ragadtam meg azt. Bolond lettem volna veszni hagyni! Vezetett, dobált, húzott, majd szélnek eresztett ismét. Mint valami viadal, mint tüzes, fékevesztett nászi tánc az égen. Hol karjába ölelt, hol én szállottam tőle messze, s e tusát csak a Nap, az óceán és a hegyek láthatták. Zenélt nekünk a szél lágy melódiát, zenéltek az árva hullámok bús muzsikát. A nap sugarai között lebegtünk. Mikor úgy éreztem végleg messze taszított magától, mikor a szabadságérzet párolgott, mikor a szenvedély tüze csak pislogott, s szárnyaim újra mélybe húzni kívántak, ő akkor repült a legközelebb hozzám. Tollaival körül fonta testem, kezeivel közre fogta orcám, míg én lágyan lengedezve, szárnyam szélnek vetve, hagytam, hadd zuhanjunk. Ő felém vezette alig-rózsaszín ajkait. Szemem oly nyugalommal hunytam le, mintha az örök megváltást ölelném. Ajkaink, mikor pusztán lehelet távol voltak, mi, -mint két nehéz súly-, csapódtunk a vergődő habok közé. S én ekkor fölébredtem...

•■□●☆●□■•