𝑳𝒐𝒗𝒆 𝒂𝒕 𝒇𝒊𝒓𝒔𝒕 𝒔𝒊𝒈𝒉𝒕 ( ÁTÍRÁS ALATT )

26. Rész ~ Bízz benne

Tudtam,hogy ha nem megyek utána elveszíthetem,de mégse tettem semmit annak érdekében,hogy ez ne történjen meg. Ugyanúgy álltam az ajtóban a ruhámat,és a takarót szorongatva,miközben próbáltam meggyőzni magam arról,hogy ez csak egy rossz álom,amiből hamarosan felébredek.

Mondanom se kell,hogy ez rohadtul nem így történt,én pedig mint egy őrűlt rohantam át a szemben lévő fürdőbe,ahol földre ejtve a takarót,kapkodtam magamra a ruháimat,ezek után pedig fejvesztve rohantam le a lépcsőn,tekintetemmel Liamet keresve. Lényegesen csökkent a házban tartózkodó személyek száma így,hajnali négy körül,de a maradék emberek közül egyik test se hozzá tartozott. A konyha ajtóban kiszúrtam Louist és Andyt,jobb ötlet híján feléjük vettem az irányt és csak reménykedni tudtam,hogy nem értesültek még az eseményekről.

- Hova tűntél? Mire visszamentem a vízzel,sehol nem voltál. - vont kérdőre azonnal Louis

- Nem láttátok Liamet? - támaszkodtam neki a falnak,és próbáltam normálisan lélegezni

- Alig öt perce rohant el de,hogy hova azt ne kérdezd. - húzta a száját Andy - Eléggé feldúlt volt,így nem mertünk semmit se kérdezni.

- Hé,jól vagy? - simította vállamra Louis a kezét

- Nem. - adtam az egyszavas választ,és már tovább is álltam

A bejárati ajtón kirontva kezdtem el futni a kapu felé,miközben folyamatosan hívogattam,természetesen sikertelenül. A tízedik próbálkozásom után már ki se csörgött,így nem maradt más csak a futás és a remény,hogy valahol megtalálom. Hiszen ha alig öt perce ment el,akkor még nem juthatott olyan messzire. Ugye?

Mikor már elég messze keveredtem a háztól,de még mindig nem találtam meg,kezdett minden remény elszállni belőlem,helyét pedig átvette a bűntudat. A mellkasom kibírhatatlanul feszített,a combomban már éreztem az izomlázat,míg a tüdőm szinte ordított az oxigénért,így muszáj voltam megállni,mielőtt valahol összeesek. Nem érdekelt,hogy ki láthat meg,az út szélére ülve temettem tenyerembe az arcomat,és már csak arra vártam,hogy szégyenemben megnyíljon alattam a föld.

Csukott szemmel is érzékeltem,hogy forog velem a világ,a fülem szüntelenül sípolt,hirtelen olyan érzésem támadt,hogy ott helyben fogom kiadni magamból a gyomrom tartalmát. Ha mindez nem lett volna még elég,az eső is rákezdett,így a padkán ülve,bőrig ázva vártam a csodát,ami nem akart eljönni. Lelki szemeim előtt folyamatosan Liam csalódott arca lebegett,és ez csak még elviselhetetlenebbé tette,a mellkasomban érzett fájdalmat. Mindkét kezemet nedves tincseimbe vezettem,kedvem lett volna egytől egyig kitépni őket.

- Minden rendben? - hallottam meg magam mellett egy ismeretlen,női hangot

Tekintetemet elszakítottam az előttem lévő tócsáról,és a válaszomra váró nőre fordítottam. Vajon mit válaszoljak neki? Hazudjak szemrebbenés nélkül az arcába úgy,hogy ő volt olyan kedves,és annak ellenére érdeklődött hogylétem felől,hogy nem is ismer,vagy mondjam el neki,hogy egy ribanc vagyok,aki képes volt a barátját a saját házában megcsalni,holott ő is otthon volt? Mert igen,jelen pillanatban ezt gondoltam magamról,és valamiért a megérzéseim azt súgták,hogy Liam is hasonló véleménnyel volt rólam.

- Hívjak egy orvost? Vagy bárkit? - vállamhoz érő keze rántott vissza a keserű valóságba

- Köszönöm de nem kell,azt hiszem ideje lesz hazamennem. - álltam fel

A lábaim nem tűntek biztos pontnak,folyton remegtek,és nem tudtam eldönteni,hogy ezt a futás,a hideg vagy az idegesség okozta.

- Akkor legalább egy taxit hadd hívjak,már így is bőrig áztál. Hidd el,nem lenne jó tüdőgyulladással hetekig otthon,vagy kórházban feküdni. - nyúlt vállán lógó táskájába