1. fejezet

1.3K 57 18
                                    

Az első éjszakám borzalmasan telt ebbe a pokolba, ahova belekényszerített ez az őrült. Reggel igyekeztem minél többet aludni, hogy ne kelljen vele beszélnem, vagy ne kelljen látnom. Biztos valami agyi defektusa van, mert én őt nem ismerem, így ő sem ismerhet engem. Bár, ha a nevemet tudta, akkor elképzelhető. Erősen gondolkodtam, hogy honnan ismerhet, de semmi elképzelésem sem volt. Az egyetemről biztosan nem, eléggé szürke egérke vagyok ott, leginkább csak tanulok és semmi mást nem csinálok. Esetleg a munkahelyem láthatott már, mert hiába jó a memóriám, nem minden vendégnek jegyzem meg az arcát, aki betér hozzánk a kávézóba. Gondolkodásomból az ajtó nyitódása zavart fel, mire én össze is rezzentem és belépett rajta az a személy, akinek igazából sem a nevét, sem az életkorát nem is tudom. Jelen esetben mondjuk sokkal jobban érdekel, hogy mégis miért hozott engem ide.Vigyora kiszélesedett mikor meglátta, hogy már fent vagyok és letett az ágyamra egy tálcát, tele finomabbnál finomabb ételekkel. Habár nem voltam éhes, így kedvesen arrébb toltam a tálcát, jelezve, hogy nem kérek semmiből sem.

- Egyél csak bébi, nem akarom, hogy elfogyjál.

- Ki vagy te? És főleg, minek hoztál engem ide?

- Hogy ki vagyok én? – Leült mellém az ágyra, azonban én szerettem volna minél távolabb lenni tőle, ezért kihúzódtam teljesen az ágy szélére. – Ugyan már, hát nem kell félned tőlem. Chanyeolnak hívnak, veled egyidős vagyok. Na jó, igazából kicsit fiatalabb tőled, de az a pár hónap semmit nem számít.

- H-honnan ismersz te engem ilyen jól? Azt sem tudom ki vagy!

- Nem baj, nem is az a lényeg. Én ismerlek téged. Most pedig egyél!

- Nem vagyok éhes és haza akarok menni. – Vészjóslóan megindult felém, én pedig egyre inkább süllyedtem bele a matracba, húzva magamra a paplant. Már egészen felettem támaszkodott, néhány centiméter volt arcunk között és én undorodtam ettől.

- Néhány hét múlva könyörögni fogsz, hogy maradhass velem, hidd el nekem.

- Reménykedni szabad benne, de én néhány hét múlva már itt sem leszek! – Kacagása élesen süvített a fülembe, amitől csak még jobban megijedtem.

- Nem adok neked egy hetet és már könyörögni fogsz, hogy megdugjalak. – Arcom eltorzult, még a gondolatba is belerázkódtam, hogy én meg ő. Na nem azzal van bajom, hogy fiú, hanem a körülményekkel, ahogy megismerkedtünk. Megismerkedtünk? Hát, nem mondanám annak, hogy elraboltat és zavarbaejtőbbnél zavarbaejtőbb dolgokat mond nekem.

- Külön kíváncsi leszek rá. Ne reménykedj ilyenben.

- Ugyan Baekhyun, azt hiszed nem tudom, hogy meleg vagy. Örülj annak, hogy a drágalátos Jongin még él egyáltalán, azok után, ahogy a fenekedet markolászta és megcsókolt, vagy éppen megdugott. – Láttam rajta, hogy mennyire dühös, és Jongin említésére a szívem darabokra tört.

- Te komolyan elmebeteg vagy! Honnan a francból tudod ezeket?!

- Majd azt hiszed nem foglak szemmel tartani. – Karcos nevetése töltötte be a csendes szobát, végül pedig, amire nem számítottam, ráült a csípőmre, aztán pedig akkora pofont kevert le, hogy azt hittem csak álmodom. Odakaptam az arcomhoz, ahol az égető pofon csattant, szemeimbe könnyek gyűltek. – Még egyszer meg ne tudjam, hogy mással szexelsz!

- Te hülye vagy? – Ordítottam magamból kikelve. – Tudtommal ő a barátom, nem pedig te! És még egyszer meg ne merjél ütni, mert eltöröm a kezed. Hidd el, képes lennék rá.

- Ugyan már. Azért mert két évig jártál taekwondozni, még nem hiszem, hogy képes lennél felvenni velem a versenyt.

- Miért, ki vagy te? – Lekicsinylően köptem a szavakat a képébe. Fogalmam sincs kinek képzeli ez magát! Csak egy mitugrász!

Rabod vagyokWhere stories live. Discover now