Rabod vagyok

5. fejezet

Másnap irdatlan fejfájással ébredtem, de megmelengette a lelkem, hogy Chanyeol még mindig ott volt velem és ölelt, mintha csak az élete múlott volna rajta. Nem értettem ezeket a különös és furcsa érzéseket, amik a bensőmből áradtak, fogalmam sem volt mit kellene tennem. Próbáltam nem rájuk gondolni, de mégha utáltam is bevallani magamnak, Chanyeol tényleg kedves és aranyos volt velem. Habár nem szeretem a túlzott féltékenységet, főleg, ha okot sem adok rá, tőle valamiért mégis tetszett.

Mosolyogva figyeltem békés, alvó arcát, néha-néha ujjammal meg is érintettem, mire kicsit összerezzent, de nem ébredt fel rá. Ugyanakkor rosszul éreztem magam, mert nem helyes, amit tegnap este csináltunk és bele sem merek gondolni abba, hogy mi lett volna, ha tovább megyünk. Mégis kettősség játszódott le bennem, mert nem akarom megcsalni ennél is jobban Jongint, de kiver a víz, ha arra gondolok, hogy másokkal szexel a mellettem alvó férfi. Talán csak a büszkeségem sértené, ha mással hemperegne, amíg engem itt fogva tart, mert hát kinek esne jól, ha nem lenne elég valakinek. Azonban, nem lenne szabad nekem ilyenekre gondolnom, mert hát kit érdekel, hogy ő éppen kivel dug.

Annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy észre se vettem mikor ébredt meg a füles. Onnan érzékeltem csak, hogy maga alá gyűrt, ajkait az enyémnek tapasztotta és merev altestét is hozzám préselte. Meglepődtem, nem kicsit, de azon még jobban, hogy testem reagált is és kissé rakoncátlankodni kezdett ott lent. Éreztem, ahogy vigyorog, kezét csípőmre vezette, majd rámarkolt.

- Ugyan bébi, érzem, hogy te is akarod, olyan nehéz lenne beadni a derekad. A többi ennyi idő elteltével már rég alattam volt.

- Az a többi volt, Chanyeol. Nekik lehet nem volt párjuk. – Szeme elsötétült, tudom, hogy utálja, ha Jonginról beszélek, de néha elkerülhetetlen.

- Neked sincsen. Most már. Tudod te mit csinál a drágalátos kis Jonginod? – Gonosz vigyorra húzta az ajkait, rajtam pedig rossz érzés lett úrrá.

- Honnan tudnám, mikor fogva tartasz? És írni sem tudok neki.

- Nem bánkódott sokat, elhiheted. Azóta már valami Kyungsoo nevű törpével járnak össze.

- Nem hiszek neked. Kyungsooval csak barátok.

- Én is szívesen lennék olyan barátod, mint Kyungsoo neki. De, ha nekem nem hiszel, vannak képeim, amik bizonyítják. Nem hazudnék neked.

Arcomat könnycseppek szántották végig, nem kellett sokat beszélni arról, hogy vajon mégis mit csinálhatnak azok ketten. Dühös voltam és csalódott, mert nem ilyennek ismertem meg Jongint, de úgy látszik kijött az igazi személyisége.

- Mi az? Erre nem számítottál, mi? – Hangja gúnyosan csengett a fülembe és nem értettem miért jó ez neki.

- Hagyj békén. Csak... Ne szólj hozzám. – Elfordultam tőle, összegömbölyödtem és azt kívántam bárcsak eltűnne. De nem csak ő, hanem minden és mindenki. Egyedül akartam lenni, senkire nem voltam kíváncsi. Csalódtam Jonginban, nem ilyennek ismertem meg és fájt, hogy a hátam mögött így viselkedett velem. Ezek után abban sem vagyok biztos, hogy ameddig együtt voltunk, addig nem járogattak ezek ketten össze. Nem értettem mit csinálhattam rosszul, mikor mindig mindent megadtam neki, amit szeretett volna.

- Ugyan bébi, nem ér ennyit az egész. Én itt vagyok neked, bármikor nagyon szívesen.

- De az nem ugyanaz! Honnan is tudhatnád, hiszen te magad mondtad, te sosem vagy, vagy voltál szerelmes.

- Pont ezért. Faszság az egész. Bármelyik ribancot megkaphatom, amelyik éppen megtetszik, nem fáradozom olyanokkal, hogy megismerjem őket, hiszen csak ez lenne a vége és tudom jól, hogy nem én sérülnék, hanem ők. Nem vagyok egy párkapcsolat-támogató ember.

- Bármelyik... ribancot? – Elkerekedett a szemem. Ha ez most engem is egynek gondol közülük, esküszöm szétverem. Rám nagyon sok mindent lehet mondani, de hogy ribanc lennék, azt pont nem.

- Bemegyek egy bárba, azt kapom meg, akit csak akarok. Ha eljártál volna szórakozni néhanapján, téged is bármikor könnyűszerrel megkaphattalak volna. – Arckifejezése mindent elárult, egoista kijelentéseitől borsódzott a hátam.

- Parancsolsz? – Hangom megemelkedett, nem akartam hinni a fülemnek. – Te most burkoltan leribancoztál engem?

- Biztos vagyok benne, hogy úgy nyögnél alattam, mint egy utolsó szajha. – Sajnos, vagy nem sajnos, nem tudtam kontrollálni a kezem és visszakézből akkora pofont adtam neki, hogy még én magam is meglepődtem rajta. Arca megrezzent, kezdett eluralkodni rajta a düh. Belepréselt a matracba, kezeim egyik mancsával szorosan összefogta, én pedig mozdulni sem bírtam.

- Mit gondolsz, ki vagy te? Másokat ezért már rég megkorbácsoltattam volna, ha nem rosszabb! De úgy hiszem neked is kijárna egy alapos verés. Téged nem tanítottak meg a jó modorra?

- Téged nem tanítottak meg arra, hogy nem rablunk el kényünk-kedvünk szerint embereket?! Kettőnk közül még mindig neked nagyobb a bűnöd!

- Fogd be a szád, ha jót akarsz magadnak! Akármennyire is szép vagy, az én türelmem is véges és tanuld meg, hogy hol a helyed! Itt én parancsolok, te pedig szépen követed az utasításaim.

- Nem is csodálom, hogy nem keresel szerelmet, senki nem tudna megszeretni téged. Annyira egoista, önimádó, bunkó paraszt vagy, hogy azt elmondani nem lehet! Ez senkinek nem jön be. – Tudtam nagyon jól, hogy magam alatt vágom a fát, mert sose bírom befogni a pofámat, de mit gondol, ki ez? Még hálásnak kellene lennem, hogy elrabol, és nem erőszakol meg minden áldott nap?

- Mondod ezt te? Előadod magad és elhiteted az emberekkel, hogy te milyen jó fiú vagy, közben meg csak egy szűzkurva. Ettől még a valódi ribancok is jobbak!

- Valóban? Akkor keress magadnak egy valódi ribancot, engem pedig engedj el, mert nem vagyok hajlandó ilyen undorító módon viselkedő emberrel együtt élni.

- Azt majd én eldöntöm, hogy mikor mehetsz el. Jobban jársz, ha megtanulsz együtt élni végre a gondolattal, mert egy darabig még ez a hely lesz az élőhelyed. Ne hidd, hogy különleges vagy itt, mert nem. Ugyanolyan vagy, mint a többi.

Nem kellett volna túl sokat foglalkoznom azzal, amit mondott, mert hát ki ő nekem? Senkim sem. De mégis, tőrként fúródtak a szívembe a szavai. Sosem gondoltam magam különlegesnek, de más szájából hallani még fájdalmasabb volt. A mellkasom szorított és már rég nem azért, amit Jongin művelt velem. Könnyeim égették az arcomat, nem akartam sírni, főleg nem előtte és végképp nem azért, amit mondott, de nem tudtam megálljt parancsolni nekik. Hallottam gúnyos kacagását, amitől csak még jobban szégyelltem magam.

- Komolyan, annyira egyformák vagytok! Mind azt hiszitek, hogy bármit is jelentettek számomra, pedig nem. – Erre a mondatára még az ajkaim is remegni kezdtek, dühösen töröltem le a leszánkázó könnycseppjeim. – Csak ne szeress belém, mert te fogsz rosszabbul járni. - Válaszolni sem voltam képes, annyira fájt a mellkasom és szó szerint sípolt a tüdőm.

Még utoljára végignézett rajtam, majd felállt az ágyról és kiviharzott onnan. Végre mertem levegőt venni, habár egész testem reszketett. Visszhangzott a fejemben utolsó mondata és próbáltam magam meggyőzni, hogy esély sincs arra, hogy megszeressem.