Rabod vagyok

20. fejezet

Minden nap ugyan úgy telt, semmi újdonságot nem hordozott magában. Depressziósnak éreztem magam, mert akárhogy próbáltam Chanyeollal felvenni a kapcsolatot, nem reagált semmire. Elhatároztam, hogy ma este akkor is beszélni fogok vele. Tudtam, hogy ma ismét lemennek a bárba, ahova általában járni szoktak, hiszen Sehun is lázasan készülődött. Meg akartam várni amíg a háztömb elcsendesedik, úgy indultam útnak. Már igen csak ősz közepe volt, október végét írtuk, így a bőrdzsekim szorosabbra húztam magam körül. Mikor odaértem a törzshelyükhöz meg is találtam a colost. A szívem kihagyott egy ütemet, annyira jól nézett ki. Már indultam volna meg hozzájuk, mikor is egy idegen kar maradásra bírt.

- A híres kis játékszer. - Kezeit a derekamra helyezte, úgy fordított szembe magával.

- Maga meg kicsoda?

- Ugyan édes, nem kell neked arról tudni. - Hirtelen többen is lettek körülöttünk, mind engem figyeltek. Nyugtattam magam, hogy ne essek pánikba, rengetegen vannak itt, úgy sem tudnak bántani.

- Mit akar tőlem, uram?

- Nocsak, valóban egy az egyben Seoyeonra hasonlít - ugrott elő egy másik férfi is. Nagyot nyeltem a név hallatán és nagyon rossz előérzetem volt.
Erősen fogott rá a karomra, úgy húzott ki a bárból. A szemközti kis utca falának lökött, mire felnyekkentem a fájdalomtól. Leguggolt elém, hajamba markolt, úgy rántotta fel a fejem, hogy szembe nézzek vele.

- Mi van közted meg Park között? - Nyakamra szorította a kezét, fejem ismét a betonnal találkozott.

- S-semmi. Semmi nincs köztünk.

- Nem hiszek neked. - Előkapott egy kést a zsebéből, nyakamhoz szorította. Nagyon megijedtem, szinte biztos voltam benne, hogy itt fogok meghalni.

- Tényleg nincs. Én... Szerelmes vagyok belé, de ő nem. Már csak nem is vagyok az ágyasa sem.

- Mióta?

- Kicsit több, mint egy hete. M-mit akarnak tőlem?

- Fogd be a szád, itt nem te kérdezel! - Az előttem lévő férfi hirtelen változtatott nyelvet, már egy kukkot sem értettem abból, amit beszéltek. Magamban azért imádkoztam bárcsak Chanyeol megmentene, végighallgatna, aztán pedig összebújnánk, mintha semmi sem történt volna. Bár tudom, hogy ez lehetetlen, de reménykedtem benne.

- Yang?! - Hirtelen kaptam a fejem a rég áhított hang irányába és láttam, hogy a füles szemei ki vannak kerekedve. - Hagyjátok őt békén! Neki semmi köze ehhez az egészhez!

- Valóban? Hallom már csak nem is dugtok? Akkor minek van még itt? Nem látszik rajta túl nagy trauma, hogy egyszerre húszan akarják seggberakni, tehát gondolom nem adtad kölcsön senkinek. - Chan megfeszült, szemei szikrákat szórtak. Tulajdonképpen ez számomra is kérdéses volt, hogy ha ennyire utál és nem bízik bennem, miért is vagyok még itt? Bár esélyem sem volt megkérdezni tőle, talán majd most.

- Te törődj a magad dolgával! Engedjétek ide hozzám. Ha bántani mered, esküszöm megöllek.

- Nahát, milyen kis védelmező~ Szeretnéd, ha úgy járna, mint Seoyeon?

- Azonnal engedd ide hozzám, mert nem állok jót magamért! - Megindult felénk, én pedig remegve vártam mi fog történni. Kifejezetten tetszett, hogy ennyire meg akart védeni, bár gondolom inkább csak azért, hogy ne itt haljak meg.

- Finom kis segg lehet, ha ilyen sokáig húztad mellette. Gyönyörű. - A kés hegyével mellkasomon járt, félretolva a dzsekimet, bár így fáztam.

- Kérlek, Yang. Ő neki tényleg nincs ehhez semmi köze. Még csak nem is jelent nekem semmit. Csak egy a sok közül. Ne bántsd, ártatlan embereket nem lenne szabad megölnöd.

- Nem hiszek neked Park. Túl gyanús vagy te nekem. - Hirtelen lökött oda Chan elé, mire megbotlottam a saját lábamban, így karjai közt végeztem. Hihetetlen jó érzés volt végre újra itt lenni, érezni a biztonságot magam körül. - Ne hidd, hogy ennyivel vége van. Visszajövök még. - Láttam eltrappolni mellettünk az idegeneket, mire Chanyeol karjai is eltűntek rólam.

- Mit keresel te meg itt? - Hangja közönyös volt, de szemeiben aggódást véltem felfedezni.

- Hallgass meg, kérlek. Csak két percet adj, hogy megmagyarázzam.

- Nem foglak visszafogadni Baekhyun. Maximum, ha annyira könyörögsz, egy éjszakát bevállalok, de ribancoknak nincs helye az ágyamban.

- Nem vagyok ribanc, mondtam már! - Hangom sokkal indulatosabb és hangosabb volt, mire többen is ránk kapták a tekintetüket. - Nem feküdtem le Heechul hyunggal, sem senki mással. Csak veled. Aznap este Heechul hyung átjött hozzánk, téged keresett, de nem voltál még otthon. Igen, próbált megdugni, való igaz, hogy lekerült rólam az alsó, de nem azért bicegtem, amiért te azt gondolod. Úgy beletérdelt a térdhajlatomba, hogy azt hittem ott csuklok össze.

- Miért gondolod, hogy a te szavad áll az ő szavával szemben és én majd neked hiszek? - Kétségbeesett voltam, nem akartam hinni a fülemnek. De, igaza volt. Ugyan miért is hinne nekem?

- Nem tudom. Őszintén fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy szerelmes vagyok beléd és senki másra nincs szükségem csak rád. Annyira féltem Chan - könnyes szemekkel pislogtam rá. Szemei ismét tányér méretűre nőttek.

- Fejezd ezt be Baekhyun. Menj szépen haza, ne keress többet. Amint biztonságos lesz, hazamehetsz.

- Ne csináld ezt. Ne lökj el magadtól. Valahogy bebizonyítom neked, hogy senkivel nem voltam rajtad kívűl.

- Felesleges Baekhyun. Látod, hogy nem biztonságos itt neked.

- Nem felesleges! - Kiabáltam rá. - Még ha nem is kellek neked, ha ellöksz magadtól és nem tudod elfogadni, mi több viszonozni az érzéseimet, akkor is be fogom neked bizonyítani, hogy nem vagyok ribanc. Nem vagyok értéktelen - hajtottam le a fejem. - Lehet neked csak egy újabb strigula voltam, nekem te annál jóval többet jelentesz. - Mai este immár másodjára találkozott a fallal a hátam, Chan pedig erősen tapasztotta ajkait az enyémeknek. Boldogság futott végig rajtam, szorosan öleltem a nyakát, hogy véletlen se tudjon elhúzódni tőlem. Nem értettem miért is csinálja most ezt, de nem is igazán érdekelt.

- Jegyezd meg jól, ahogy te is mondtad, nem vagy értéktelen. Bárki bármit is mondjon. - Erősen tartott hátamnál fogva, én pedig beszippantottam az illatát. Annyira hiányzott, az illata, a hangja, minden egyes porcikája.

- Szexelj velem, kérlek. Ma este. - Nem kellett neki kétszer mondani, ráfogott mancsomra, úgy rángatott maga után. Furcsa érzés kerített hatalmába, a tettei és a szavai ütötték egymást. Sietősen húzott végig a részegektől teli utcákon, míg nem elértünk a jól ismert tömbházhoz. Ismét a falnak tolva találtam magam, nyelve utat talált szájüregembe, vadul téptük egymást.
Felérve az ajtóhoz szorító érzés lett rajtam úrrá, de próbáltam kizárni ezeket. Belépve az ismerős illat fogadott, mélyet szippantottam belőle. Megnyugodva konstatáltam, hogy valószínű még senki nem lakik vele, mert nincsen idegen ruha, cipő vagy test a lakásban. Chan a saját szobája felé tolt, időközben megszabadítva mindennemű ruházatomtól, így már teljesen meztelenül döntött végig az ágyon. Imádtam nézni őt ilyenkor, a megszokottnál is sokkal helyesebb volt. Próbáltam őrá fókuszálni, hogy a képek örökre belém égjenek, hiszen biztos vagyok benne, hogy ez az utolsó alkalom mikor így láthatom őt. Szerettem mikor beharapta az alsó ajkát rögtön azután, hogy belém furakodott, szerettem mikor megrebben a pillája, ahogy rászorítok egy kicsit, de a kedvencem még is csak az volt, mikor elnyílt ajkakkal, lecsukott szemekkel élvezett belém. Szaporán véve a levegőt, csatakos hajjal dőlt rám, én pedig szorítottam magamhoz.

- Adj egy kis időt és jöhet még egy kör - simogatta meg az arcom. Elpirultam, így csak bólintottam neki, lélekben és testben felkészülve mennyire hosszú éjszakám lesz.