Rabod vagyok

26. fejezet

Ahogy hazaérkeztünk minden olyan idegennek tűnt. A környék, a ház, az illatok, még maguk az emberek is. Nem akartam itt lenni, vissza akartam menni Chanhoz. Az úton hazafele egy szót sem szóltam a szüleimhez, de ők sem nagyon törték magukat. A csalódottságot láttam rajtuk, bár nem értettem miért, hiszen én semmi rosszat nem tettem. Nem tudom kontrollálni azt, hogy kibe szeressek bele. Ahogy beléptünk a házba, megragadtam a kis dolgaim és bezárkóztam a szobámba. Még csak írni sem tudok a colosnak, nincs meg a száma, ahogy egyiküknek sem. Ürességet éreztem magamban, szorított a mellkasom, az eddig visszatartott könnyeim most utat találtak maguknak.

Az ajtóm hangosan jelzett, hogy kopogtatnak rajta, de senkivel nem volt kedvem beszélni. Nem akartam látni rajtuk a megvetést, a szánalmat és a csalódottságot. Mintha legalább is én is embert öltem volna, vagy bármilyen súlyos bűncselekményt elkövettem volna, úgy viselkedtek velem. Pedig szó sincs ilyenről.

- Baekhyun, engedj be minket! - Apám szigorú hangját véltem felfedezni az ajtó mögül, de a legkevésbe sem érdekelt. - Ne akard, hogy leszedjem az ajtód! - Egy pillanatra elgondolkodtam, de azért mégsem akartam, hogy ajtó nélkül kelljen lennem. Csak egy kicsit hagynának békén, csak pár napig. Kelletlenül baktattam az ajtóhoz, hogy kikulcsoljam, de kinyitni nem nyitottam ki, azt megtette helyettem apám.

- Kicsikém, ne viselkedj így! - Anyám könyörgő hangjára felkaptam a fejem. A könnyeim még mindig eltelítették a szemem, de jelen pillanatban nem érdekelt.

- Hogy? Hogy ne viselkedjek? Hogy úgy kezeltek, mint egy rohadt bűnözőt, csak azért mert szerelmes vagyok valakibe, aki nem a ti elképzeléseteknek megfelelő? Egyáltalán nem rossz ember, de esélyt sem adtok arra, hogy megismerjétek!

- Na ide figyelj, fiatal ember! Hogy beszélsz te anyáddal? Felfogod annak a súlyosságát, hogy mennyire aggódtunk érted? Anyád nyugtatókon és altatókon élt, mert azt hitte többet nem láthat téged! És még mered védeni ezt az elmebeteget, mikor elrabolt téged és még ki tudja miket művelt veled?!

- Semmit nem csinált velem, amit én nem akartam volna! Sőt, kifejezetten jól bánt velem. Sajnálom, hogy aggódnotok kellett miattam. De próbálhatnátok megérteni egy kicsit.

- És mi van Jonginnal? Ő is aggódott érted! Vagy ő már nem is számít? - Anyám hangja elhalkult, nekem pedig összeszorult a szívem a név hallatán. Képzelem mennyire aggódhatott, ha arra is volt ideje, hogy megcsaljon.

- Jonginról ne is beszéljünk inkább. Nem én voltam, aki megcsalta őt! Utólag rájöttem, hogy különben sem szerettem annyira, mint Chanyeolt!

- Baek, csak össze vagy zavarodva, megzavart ez a fél év. Ez nem szerelem. Különben is honnan veszed, hogy megcsalt?

- Láttam képeket, ahogy Kyungsooval enyelegnek. Nem is érdekel a téma. De igen is ez szerelem! Miért nem tudtok végighallgatni? Miért nem tudtok úgy hozzáállni a dologhoz, hogy ne rögtön undort vagy megvetést közvetítenétek felém? Ekkora bűn lenne olyat szeretni, aki nem a ti tökéletes képeteknek felel meg?

- Igen csak messze áll attól a személytől, akit elképzeltünk melléd! Egy rohadt gyilkos, kurvákkal és egyéb illegális dolgokkal üzletel! - Apám dühös hangjára összerezzentem. - Ilyen életet akarsz magadnak? Ilyet? Folyamatos rettegésben élni? Nem találkozni azokkal, akik valóban szeretnek téged? Mi van, ha egyszer téged is megölnek miatta? Akkor ennyi volt? Kicsit gondolkodhatnál te is gyerekem! - Lehajtottam a fejem, mert tudtam, hogy valamilyen szinten igaza volt az apámnak, de én bíztam Chanyeolban. Tudom, hogy nem engedné, hogy bántsanak.

A kínos szentbeszédnek a csengő hangja vetett végett, mire édesanyám felpattant, őt követte apám is, így engem hála égnek egyedül hagyva. Visszatemetkeztem az ágyamba, magamra húztam a takaróm, hogy még a fejem búbja se látszott ki. Azonban sajnálatos módon nem túl sokáig tartott az egyedüllétem, mikor is az a személy lépett be a kis helyiségbe, akit a legkevésbé sem szerettem volna látni.

- Baek, picikém. - Sietős léptekkel közeledett az ágyam felé. Felültem, magam alá húztam a lábaim, hogy véletlen se tudjon hozzám érni.

- Te mégis mit keresel itt, Jongin? - Hangom közömbös volt, nem akartam kimutatni felé mennyire csalódott is voltam.

- Hát vajon mit? Téged! Mikor anyukád írt, hogy megtaláltak, azonnal jöttem hozzád életem. - Gúnyosan felhorkantottam a megszólításra.

- Nem kell itt megjátszanod magad. Csak azt mondd meg nekem, mióta csalsz már meg? Mindez csak akkor kezdődött, miután eltűntem, vagy már azért előtte is szórakozgattál Kyungsooval? Hm? - Láttam rajta a meglepődöttséget, a keserűséget.

- Te ezt meg honnan tudod mégis?

- Nem mindegy, hogy honnan tudom? - Kiabáltam sírva. - Rohadtul mindegy, hogy honnan tudom! Átvertél engem, megaláztál! Annyira szánalmas vagy, hogy még ennyi sem volt benned, hogy elmondd nekem. Nem kell itt a kamu aggódást játszani, gondolom még örültél is, hogy nem akaszkodok rád és találkozgathatsz vele. Húzz innen el, de nagyon gyorsan! Nem vagyok rád kíváncsi!

- Kincsem, ne csináld ezt! Nem beszélhetnénk meg?

- Szórakozol velem? - Hisztérikus nevetés tört ki belőlem, komolyan nem akartam hinni a fülemnek. - Ezen nincs mit megbeszélni. Húzz el innen.

- Kérlek, Baek bébi. Szakítani fogok Kyungsooval, mert rájöttem, hogy mennyire szeretlek és hiányoztál, amíg nem voltál itt! - Nem akartam hinni a fülemnek. Hogy lehet valaki ennyire pofátlan? Iszonyatosan dühös lettem.

- Jongin, ne akard, hogy megüsselek. Takarodj innen, nem akarlak látni!

- Valóban? Oké, engem hibáztathatsz, de beszéljünk csak arról, hogy te mit is műveltél fél évig?! - Emelte meg a hangját, én pedig nem akartam hinni a fülemnek. Most komolyan engem akar hibáztatni? - Tudom, hogy merre voltál! Ugyan téged hányan baszhattak ott meg? És akkor még én érezzem magam szarul?

- Jongin, te hallod magad ilyenkor? Elraboltak! Nem önszántamból mentem oda! Addig, amíg ki nem derült, hogy mit is csinálsz a hátam mögött, semmit nem csináltam. Nyilván tudom mit kockáztattam ezzel, meg is verhettek volna, meg is erőszakolhattak volna, de én hű maradtam hozzád! Ne engem akarj hibáztatni, mert én belekényszerültem egy olyan helyzetbe, amit másoknak sosem kívánnék! Te vagy a hibás! Ne rám akard visszavezetni!

- Úgy is meg fogod még ezt bánni! Még egy ilyet nem találsz, mint én.

- Pont ez a célom. Hogy elkerüljem az ilyen hűtlen embereket. - Dühösen pattant fel az ágyamról, becsapva maga mögött az ajtót, majd végre egyedül hagyva engem.

Nem fogom ezt annyiban hagyni, igen is meg fogom keresni Chanyeolt és vissza fogok hozzá menni. Gyorsan magamhoz vettem a laptopom, rákerestem a szöuli maffia negyedre. Nyilván semmi találtat, mit is gondoltam? Muszáj leszek saját kézbe venni az irányítást, ha meg akarom találni őt. Annyit tudok, hogy hosszú volt az út a belvárosig, biztos valami nagyon külső területe lehet Szöulnak. Abban is biztos voltam, hogy vigyáznom kell magamra, hiszen azon a részen már ismernek. Nem lenne szerencsés olyanokba belefutni, akik gyűlölik Chant.

A telefonom pittyenésére lettem figyelmes, amit kicsit furcsának is tartottam, hiszen nem nagyon szoktak keresni az emberek, maximum kakaotalkon. Kíváncsian nyúltam utána, hogy vajon ki lehet az. Mivel ismeretlen volt a szám, így összeráncolt szemöldökkel nyitottam meg.

Baekhyun, édesem.
Hol is kezdjem? Először is, örülök, hogy megismerhettelek. Túl sok minden jót kaptam tőled ebben az elmúlt fél évben, amit nem is biztos, hogy megérdemeltem volna. Vegyük csak példának, hogy képes voltál megszeretni, miközben tudom, hogy nem a legszebben bántam veled. Elérted nálam azt, hogy ne féljek én sem szerelmes lenni. Boldog voltam veled, de így lesz a legjobb. Igaza van a szüleidnek, nem normális dolog ilyet csinálni emberekkel. Velük leszel a legnagyobb biztonságban, vigyázni fognak rád. Tudom, hogy szomorú vagy most, ahogy én is, de próbáld meg elfelejteni ezt az időszakot. Csak arra kérlek, hogy ne keress többet, ne akarj kapcsolatba lépni velem. Így lesz a legjobb neked. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha bármi történne veled.
Ezen a számon se keress, ugyan is nem az én számom.
PCY

Nem akartam hinni a szememnek, a szorító érzés tovább fokozódott a mellkasomban, elapadt könnyeim ismét megindultak. Nem akartam elhinni, hogy ilyen könnyen feladja? Talán mégsem jelentek neki annyit? Mégsem voltam annyira különleges a számára? Nem volt egyértelmű számomra az egész helyzet, ezért csak még nagyobb elszántság költözött belém, hogy megtaláljam őt. Választ kapni a kérdéseimre, ez volt most a legfontosabb számomra.