Rabod vagyok

6. fejezet

Aznap este ugyanúgy meglátogatott, mint ahogy általában szokott, de egy szót sem szólt hozzám. Lerakta elém a vacsorámat, de nem voltam éhes. A feszültséget harapni lehetett volna kettőnk között és ezen az sem segített, hogy fel-alá járkált a szobában. Sőt, csak még jobban idegesített. Végül meguntam a dolgot és tüntetőleg magamra húztam a takarómat, majd befordultam a fal felé.

- Ezt fogod művelni? – Nem válaszoltam neki, még csak a vállam sem rándítottam meg, annyira nem izgatott, amit mondott. Hallottam, ahogy egyre közelebb lépked hozzám, ráfogott a karomra, és maga felé fordított. – Kérdeztem valamit! – Megrántottam a vállam, de ez sem igazan tetszett neki, van egy olyan megérzésem. – Válaszolj!

- Hagyj békén, jó?

- Miért vagy ilyen hisztis? – Még van pofája ilyet kérdezni?! Eldurrant az agyam, feltornáztam magam ülő helyzetbe.

- Hisztis? Mondd, te hallod magad ilyenkor? Leribancozol és még én vagyok a hisztis? Ugyan mitől lennék én ribanc, vagy szűzkurva? – Éreztem, hogy a fejem kezd vörösödni a dühtől. – Egyáltalán nem ismersz, nem is adsz esélyt arra, hogy megismerj, mi jogon mondasz ilyeneket? – Kicsit megszeppent a hevességemtől, de láttam, hogy ajkai vigyorra húzódnak, amitől csak még dühösebb lettem. – Mi ezen olyan vicces szerinted?

- Rád férne egy jó alapos dugás.

- Tessék?!

- Jól hallottad. Mondom, rád férne egy alapos dugás. – Magához húzott, derekamnál fogva tartott erősen. – Ennyi frusztráltságot, ami felgyülemlett benned.

- Tudod, egy jó és tartalmas beszélgetéstől ugyanúgy megszabadulok a stressztől. Bár azt veled nem lehet, mert te túl hülye vagy ahhoz.

- Túl hülye? – Felvonta a szemöldökét, elsötétült a tekintete. – Nem vagyok hülye, igen is lehet velem beszélgetni.

- Valóban? Akkor próbáljuk már ki. Mert eddig, ha szóba került Jongin akkor folyton féltékenységi rohamot kaptál és jelenleg én erről szeretnék beszélni, mert ez okozza a bennem lévő feszültség nagy részét. A másik része pedig miattad van és ettől az egész helyzettől.

- Miért kellene nekem azt hallgatni, ahogy egy másik pasiról áradozol?

- Na erről beszélek. Túl hülye vagy hozzá. Nem áradozni akarok, hanem kibeszélni azt, ami jelenleg bánt és szeretném, ha valaki meghallgatna.

- Mert mi bánt téged?

- Talán az, hogy megcsalt? Én tényleg szerettem őt, sosem néztem rá másvalakire, sosem beszélgettem senki mással és nem is találkozgattam senkivel. Persze, barátaim nekem is vannak, de ők tényleg csak barátok, nem jártam velük össze. Bár már akkor éreztem, hogy nem jó ez így, mikor ezek ketten megismerkedtek. Az a Kyungsoo gyerek már akkor nagyon rá akart mászni, hiába mondtam neki, hogy „Hahó, létezem!", mintha csak a falnak beszélnék. – Nem tehettem róla, talán túl sokat sírok, de mindig is ilyen voltam. – És ennek tetejébe jöttél te is, felforgattál mindent, de tényleg mindent.

- Meg sem érdemli, hogy ennyire kilegyél miatta.

- Tudod, elég vicces ezt pont tőled hallani, mert talán a te kezed is benne volt ebben, hogy így alakultak a dolgaink.

- Hát mondanám, hogy sajnálom, de nem. Az a szemét disznó nem érdemelt meg téged. Hiába hiszed, hogy ártatlanka volt, semmi köze az ártatlansághoz. És nem féltékenykedésből voltam dühös mindig mikor róla beszéltél, csak tudtam, hogy miket művel a hátad mögött. – Megtörölte könnyes arcomat és nyakamnál fogva húzott közelebb.

- Te talán jobban megérdemelnéd, hogy odaadjam magam neked úgy, hogy tudom semmi nem lenne köztünk, mert te nem vagy kapcsolat-párti?

- Hiába akarlak folyamatosan, ha te nem, nem igaz? Talán te leszel az első, akit nem sikerül megtörnöm.

- Engem biztos nem fogsz megtörni. Nem fekszem le olyanokkal, akik iránt nem érzek semmit.

- Én pedig olyanokkal nem, akik iránt talán érzek valamit... - Nem nézett rám, leginkább a semmibe bámult, én pedig próbáltam realizálni, hogy mit is mondott. Szóval volt már olyan, aki iránt talán érzett valamit.

- Pedig hidd el, sokkal másabb olyannal lenni. – Végre mosolyogtam egy kicsit.

- Pont azért nem. Ha lefeküdnék olyanokkal, akkor talán többet is éreznék, mint amit én valójában akarok.

- Holnap... Lenne kedved sétálni velem egyet? Ma is szép idő volt, remélem holnap is az lesz és talán beszélgethetnénk. Lehet rád is rád férne, nem hiszem, hogy érzéketlen lennél, csak nincs aki meghallgasson. Na?

- Rendben, holnap elmegyünk sétálni. Nagyon zavarna, ha itt aludnék? – Megráztam a fejem. Ha ilyen normális lenne mindig, akkor nem zavarna sosem. De amikor ennyire kedves, akkor megindul bennem valami, tényleges érzelmekbe csapnak át a bennem kavargó dolgok, habár tudom, őrültség lenne pont belé szerelmesnek lenni.

Közösen elfogyasztottuk a vacsorát, amit igazából nekem hozott, a dacosságomból is lejjebb adtam, ennek hatására a gyomrom jelzett, hogy nem éppen kellemes érzés neki, hogy semmit nem ettem egész nap. Villanyoltás után bebújtam az ágyba, Chanyeol magához húzott, arcát a hajamba temette. Nem tett vagy mondott semmit sem, mégis megnyugtató volt vele így feküdni.

Nem sok idő telt el, éreztem, ahogy a füles egyenletesen szuszog mellettem, amiből arra következtettem, hogy elaludt. Nekem azonban nem ment ilyen egyszerűen, a gondolataim nem engedték, hogy elnyomjon az álom. Szerettem volna legalább csak az egyik problémát megoldani, ha már mindkettőt nem is lehet, de jelenleg abban sem voltam biztos melyiket érzem súlyosabbnak.

A Jongin-féle dolgon már semmiképpen sem változtathatok, bár jobban belegondolva, nem is nagyon akarok. Ha ennyire nem számítottam neki semmit, akkor lényegében felesleges nekem azon őrlődni mi lett volna, ha. Előbb-utóbb úgy is ez történt volna, így legalább hamarabb kiderült, talán könnyebben is át tudok rajta lépni.

A mellettem fekvővel lévő kapcsolatom talán rosszabb, nehezebben kezelhető. Szeretem mikor kedves, mert akkor tényleg nagyon odaadó tud lenni, de nem élhetek úgy, hogy attól kell félnem melyik pillanatban húzom fel valamivel, mert akkor könnyen át tud esni a ló másik oldalára, és ordibál, csapkod. Nem mintha bármiféle komolyabb kapcsolat lehetne köztünk. Még csak nem is egy világból származunk. Sosem tudnám megszokni az ő életvitelét, hogy embereket gyilkol, bármikor lebukhat. Tulajdonképpen, nem is szeretném, nem akarok rettegésben élni minden nap, hogy vajon megélem-e a holnapot. Még jobban arra kellene törekednem, hogy engedjen el engem, hadd térhessek vissza a szürke kis életembe, az egyetemre.

Gondolkodásomból a mellettem fekvő riasztott fel, beleborzolt a hajamba, még közelebb húzott magához. Rekedtes hangját egészen a fülem mellől hallottam csengeni.

- Aludj bébi, holnap hosszú napunk lesz. – Nyomott egy puszit a homlokomra, elhelyezkedett mellettem, még szorosabban megölelt, majd visszacsukta a szemét. Pár pillanatig még néztem, de nem sokkal később éreztem, hogy nekem is elnehezednek a szempilláim. Mellkasára hajtottam a fejem, ezáltal fülembe dübörgött a szívverése, amely most nyugodt volt. Talán ez segített nekem is az elalvásban.