Rabod vagyok

27. fejezet

Egész nap azon gondolkodtam, hogy vajon hogyan találhatnám meg Chanyeolt. Mivel nem vagyok híres a tájékozódási képességemről csak részben emlékeztem arra, hogy merről jöttünk a szüleimmel. Tulajdonképpen van időm, Szöul külkerületeinél kell keresgélnem, ebben az egyben biztos voltam.

Mikor este végre az egész ház elcsendesedett nekiindultam felkeresni ezt a bolondot. Mit képzelt? Majd az SMS-e meg fog abban állítani, hogy megkeressem? Ismerhetne már annyira, hogy ettől azért makacsabb vagyok. Bundakabátom zsebébe csúsztattam a pénzem, kártyáim, telefonom, majd belebújva meleg csizmámba a metró felé vettem az irányt. Azt, hogy melyik külkerületben kellene megtalálnom őt, sajnos fogalmam sem volt róla, de az este fiatal, még ha világosodás előtt hazaérek, fel sem fog tűnni a szüleimnek.

Kérdezősködtem az embereknél, nem-e ismerik esetleg, de mindenki csak rázta a fejét, ezért úgy gondoltam rossz környéken tapogatózom. Nagyon hideg volt, a kezeim már jégtömbbé fagytak, de meg akartam találni. Válaszokat akartam, minél pontosabbakat. Maga a környék sem volt ismerős, ezért még kijjebb haladva érdeklődtem, nem-e ismerik vajon a colosom. Miután mindenhonnan visszautasítást kaptam, úgy gondoltam, hogy a lehető legrosszabb részén járok Szöulnak. A telefonomra pillantva, már hajnali fél négy volt, így az éjszakai tömegközlekedést választva elindultam hazafele. Habár nem találtam meg első este Chanyeolt, még nem voltam elkeseredett, hiszen egy éjszaka alatt lehetetlenség is lett volna. Hazaérve bebújtam a meleg takaróm alá, ami kifejezetten jól esett átfagyott, didergő testemnek. Nehezen tudtam elaludni, folyamatosan a colos járt a fejemben.

Délután meglehetősen későn keltem fel, amit a szüleim meg is jegyeztek, bár nem mintha érdekelt volna. Vasárnap lévén lustálkodtam leginkább az ágyamban, lelkiekben felkészülve arra, hogy holnap bizony vissza kell mennem az egyetemre. Még igazából csak újból beiratkozni, megbeszélni a legfontosabb tudnivalókat, átvenni a féléves könyveim, de ettől függetlenül nem akartam kialvatlan lenni. Mivel lassan vége a félévnek, így majd csak februártól fogom elkezdeni a sulit ismét, de szeretnék azért felkészülni rá.

Este természetesen újra útnak indultam, viszont most egy teljesen más irányba, mint tegnap este. Így ment ez napokon-heteken keresztül, de sehol nem találtam a fülest. Kétségbe voltam esve, hiszen nem is keresett azóta, hogy elváltunk volna egymástól. De még csak senki nem is ismerte!

Már a sokadik bárba betérve észrevettem egy ismerős alakot a pultnál. A szívem hevesen vert, nem tudom, hogy az izgalomtól vagy inkább a pániktól, miszerint nem Chan bandájából való az a valaki. Átvágva a tömegen helyet foglaltam mellette, majd megkocogtattam a vállát.

- Heechul hyung! - Az említett nagy szemekkel pislogott rám, már nem volt józan a tekintetéből ítélve.

- Baekhyun-ah! Mit keresel itt? Chanyeol világosan megmondta, hogy ne akard megtalálni! Menj innen nagyon gyorsan. - Nem tudom mi ütött belé, de végre ismerős embert találtam meg, nem most fogok majd elmenekülni.

- Beszélnem kell Channal! Válaszokat szeretnék kapni arra, hogy miért hagyott el? Miért nem küzdött értem. Ha tudod hol van, kérlek mondd el. - Nagy könyörgő pillantásokat lövelltem felé, reménykedtem benne, hogy talán egy kicsit segítségemre lesz.

- Sajnálom, Baekhyun. Nem mondhatok neked semmit. De rossz helyen keresgélsz, itt nem fogod őt megtalálni.

- Akkor merre kellene őt keresnem?

- Nem segíthetek. Viszont, hiányzol ám mindenkinek kis törpe. Ha gondolod, odajöhetsz hozzánk, a srácok is biztos örülnének neked - mosolygott. Hezitáltam, hiszen meg akartam keresni Chanyeolt. De talán a többiekből több mindent ki fogok tudni húzni, mint belőle. Bólintottam, majd derekamra markolva húzott oda a társasághoz.

- Baekhyun-ah! Jó újra látni. - Siwon magához húzott, megölelgetett, majd a többiek is csillogó szemekkel üdvözöltek.

- Mondd csak bébike, hogy vagy mostanában? - Yesung beleborzolt a hajamba, elém csúsztatva egy üveg sojut.

- Meg kell találnom Chanyeolt! Beszélnem kell vele.

- Ugyan kiscica, felesleges lenne. Hallgass végre egyszer Chanyeolra, ne makacskodj kérlek. Csak meg akar védeni. - Kyuhyun komoly arccal nézett rám, mire én lehajtottam a fejem. Nem értettem miért van mindenki ellenünk, vagy legalább is ellenem, hiszen sosem bántottam Chant.

- De szeretem. - Szinte alig hallhatóan suttogtam, tördeltem az ujjaim.

- Akkor pont ezért hallgass végre rá. Inkább azt mondd, mit csinálsz mostanában, hogy visszarázódtál a rendes életedbe?

- Jövő héten újra egyetemre fogok járni. Visszamegyek már a félévre.

- Nahát! Az remek! Sok sikert. Esetleg valami pali a láthatáron? - Heechul szemöldökhúzogatásával találtam magam szembe.

- Nem keresek mást Chanyeolon kívűl.

- Ha gondolod, bármikor segítek neked szívesen elfelejteni őt. - Hatalmas tenyerét a combomra simította, mire rajtam pánik lett úrrá. Elcsaptam a kezét, ezzel egyidőben távolabb húzódva tőle.

- Köszönöm a társaságot fiúk, de én most megyek. Jó volt látni titeket, remélem még találkozunk. - Villám gyorsasággal pattantam fel a nagy asztaltól, szinte sprinteltem a kijárat felé, hogy minél hamarabb szabaduljak. A csípős hideg bántotta az arcom és a testem, fáradtnak is éreztem magam, így inkább amellett döntöttem, hogy hazaindulok.

Beérve a meleg szobába elnyúltam a kényelmes ágyon, telefonom a kezemben forgattam, szüntelenül azt az egy képet bámultam, ami hátra maradt nekem Chanról. Tökéletes volt. Mindene tökéletes volt. Viszont, másfél hónap elteltével sem kerültem hozzá közelebb, már elképzelésem sem volt, hogy hol kellene őt keresnem. Talán, ha ennyire nem akarja, hogy megtaláljam, tényleg fel kellene adnom a keresését? Vajon jobb lenne és egyszerűbb nekem is, ha nem fárasztanám magam szinte minden este? Kezem felemelve a gyűrűre pillantottam, ami a holdfényben még szebben csillogott, mint amúgy. Még, ha neki nem is jelentek annyit, mint ő nekem, még, ha talál is mást, aki nem én vagyok, az én szívemben neki mindig is különleges helye lesz.

Az énem nagy része azt hajtogatta, adjam fel végre a hajkurászását, mert valószínűleg ő már réges régen túllépett rajtam, de az a kicsi rész még mindig arra buzdított, hogy keressem őt tovább. Még most inkább hallgattam a kisebb részre, még reménykedni akartam, hogy láthatom őt utoljára, de ez egyre inkább lehetetlennek tűnt.

Magam köré tekertem a paplanom, felmásztam az ablakom alatti kis párkányra, úgy bámultam ki a sötét éjszakába. A gondolataim kilencven százalékát Chanyeol tette ki. Mit csinálhat vajon? Kivel van? A szívem összeszorult a gondolatra, hogy talán már másokat is beengedett az ágyamba, bár minden joga megvolt hozzá. Ennyi idő elteltével használtnak és haszontalannak éreztem magam. A fájó igazság arcon csapkodott, hiszen, ha tényleg olyan fontos lennék, akkor keresne. Megpróbálná megoldani, hogy együtt lehessünk. Sós cseppjeim utat találtak maguknak, lábaim átkarolva döntöttem a homlokom az ablaknak. Homályos tekintetemen keresztül még érzékeltem, hogy szemben a házunkkal, a kis parkban lévő bokroknál egy árny suhant át, bár nem kizárt, hogy valami kóbor állat volt az. Mindenesetre megijedtem, ezért inkább visszaiszkoltam az ágyamba, fejem búbjáig húzva a takaróm, majd elfordulva az ablakból szó szerint álomba sírtam magam.