Rabod vagyok

16. fejezet

Sehun leguggolt elém, kezét a fejemre tette, úgy túrt bele a hajamba. Nem tudom mit akarhatott tőlem, de kifejezetten jól esett, hogy itt van mellettem. Habár nem vagyok benne biztos mennyi mindent mondhatok el neki, már csak a jelenléte is kicsit megnyugtatott. A könnyeim csak nem akartak alább hagyni, pedig nem akartam, hogy Chan egyik legjobb barátja sírni lásson. Tulajdonképpen én magam sem értem, hogy miért viselkedek így, hiszen előre figyelmeztetett, hogy ne szeressek belé. Bár tudom, hogy az érzelmeimet nem én irányítom, de ha végig arra gondoltam volna, hogy akaratomon kívűl tart fogva, ráadásul a szexre is rákényszerít, talán tudtam volna őt utálni továbbra is.

- Mi a baj drágaság? - Sehun hangja nyugodt volt, a simogatásomat egy pillanatra sem hagyta abba. Megráztam a fejem, mintha ezzel bármit is el lehetne intézni. - Ugye tudod, hogy a semmiért nem szoktak sírni az emberek? - Hangja szórakozott volt. Hirtelen ötlettől vezérelve bújtam oda hozzá és átöleltem a nyakát. Éreztem rajta, hogy megfeszül, felnézve rá láttam mennyire meg volt lepődve, de viszonozta az ölelésem, közelebb húzott magához.

- Nem mondhatom el.

- És ugyan miért nem? Szívesen meghallgatlak.

- Te vagy Cha... M-mr. Park egyik legjobb barátja. Nem mondhatom el neked.

- Rosszul bánik veled? Bánt? - Óvón húzott még közelebb magához, már szinte az ölében ültem.

- N-nem, nem bánt. Igazából jól bánik velem, egy szavam nem lehet.

- Akkor mi a baj kicsike? Megígérem, hogy nem mondom el neki, ha nem szeretnéd. - Kezét a hátamra vezette, azt kezdte el simogatni.

- Most ezt csak úgy mondod! Úgy is elmondanád neki!

- Nem fogok neki semmit sem mondani, ha nem szeretnéd. De ne sírj, sokkal szebb vagy, ha mosolyogsz. Neki is jobban tetszenél úgy - mosolygott kedvesen. A szívem kihagyott egy ütemet az utolsó mondatára, pedig valószínűleg semmi különleges jelentőséggel nem bírt. Nagyot sóhajtottam. Nyomta a lelkem és senki nincs, akivel meg tudnám ezt beszélni, pedig könnyebb lenne gyanítom nekem is. De azért ez mégsem olyan dolog, amit mindenféle idegennel beszélnék meg. Ki akart belőlem bukni az az egyetlen egy szócska, amit valószínűleg a füles nem szívesen hallana tőlem, vagy ha ki is mondanám, biztos vagyok benne, hogy képen röhögne. Már a gondolatra is belesajdul a lelkem, magamban eldöntöttem, hogy sose fogom ilyen kellemetlen helyzetbe hozni magam.

- Szeretem. - A hangom alig volt hallható, az alattam lévő férfi keze is megállt a cselekedete közben. Nem mertem ránézni, hiszen tuti ő is csak vigyorogna rajtam, hogy hogy lehettem ennyire hülye. Nem akarom ezeket az érzéseket, gyűlölni és utálni akarom, de képtelen vagyok rá. Végül egy nagy sóhajt hallottam a fülem mellett, így ráemeltem tekintetem a pösze arcára. Vigyorgott, amitől még jobban elszégyelltem magam, kicsit összébb is húztam a testem.

- Egyértelmű. Mindenki számára, kivéve neki. Amennyire idióta, nem látja, hogy mennyire odáig meg vissza vagy érte.

- D-de én ezt nem akarom! Csak szeretném kitépni magamból ezeket a hülye érzéseket! Nem akarom szeretni, mert tudom, hogy nekem lesz sokkal rosszabb a végén. Ő úgy sem viszonozná soha az érzéseimet, mégis itt tart az akaratom ellenére, hogy aztán csak még jobban beleszeressek. Tudom, hogy sosem leszek számára különleges, túl sokszor hangoztatta és a mai napig is hangoztatja.

- Én az ő nevében nem beszélhetek. Hiába akarnék segíteni, nem tudok. Chanyeol mindenkitől elhatárolta magát egy pár éve. Nagyon nagy törés volt neki Seoyeon halála. De... Melletted ismét látjuk mosolyogni és megint olyan idiótán viselkedik, mint régen. Hiányzott nekünk, tudod.

- Tudom! Tudom, hogy őt senki nem tudja neki pótolni, vagy helyettesíteni. Megértem. De ettől függetlenül nem tudok azon változtatni, hogy szeretem. És fáj hallani, hogy neki nem vagyok semmi több, mint egy játékszer, egy újabb trófea, egy a sok közül.

- Na, gyere ide kicsike. - Még jobban magához húzott, a tarkómat cirógatta. - Nem mondom el neki, jó? - Bólintottam, majd egy halk Köszönöm csúszott ki a számon. Kicsit rendbe szedtem magam, megmostam az arcom, bár még így is piros volt a szemem a sírástól. Sehun még most is csak a hátam simogatta, mire az ajtó ismét kinyitódott, aztán a füles lépett be rajta. Szeme összeszűkült ahogy észrevette a legfiatalabb kezét a hátamon, ökölbe szorultak a kezei.

- Ez meg mégis mit jelentsen?! - Hangja rideg volt, mire én ijedten ugrottam egyet.

- Ugyan mit ettetek tegnap este drága Chanyeol? Szegény Baek az életét kihányta, nézd meg, még sírt is miatta! - Szemrebbenés nélkül hazudott a mellettem álló, mire Chan aggódva ugrott hozzám, úgy ölelt magához.

- Édesem, jól vagy? - Megpuszilgatta a hajam. - Innen majd én átveszem. - Hangja sértődött volt, de Sehun ott hagyott minket. - Minden rendben? Mid fáj picikém? Menjünk el orvoshoz? - Arcom kezei közé fogta, tekintete aggodalmat sugárzott, bennem pedig óriási méreteket öltött a bűntudat. Sosem szoktam hazudni, nem is vagyok jó benne!

- M-minden rendben. N-nem! Nem kell orvoshoz menni. - Hangom megremegett, arcomat finoman elhúzva a kezei közül inkább mellkasára hajtottam. - Lehet valami rosszat ettem. Minden oké.

- Biztos ne menjünk orvoshoz? Tényleg sápadt vagy.

- Nem kell. Jól leszek. Csak... Menjünk ki egy kicsit a levegőre. - Megfogta a kezem, úgy kezdett el kihúzni a mosdóból, át a - most már majdnem üres - helyiségen, hogy végül kiérjünk a kis étterem elé, ahol egy padra ültetett le. Szorosan mellettem foglalt helyet, karja a csípőmön pihent.

- Bármi van, szólj. Azonnal hívok orvost, máskor pedig szólj, kérlek. Olyan sokáig voltatok Sehunnal, azt hittem már, hogy... - Nem fejezte be a mondatát, bár gondolom mit akart belőle kihozni.

- Chan, tudod, hogy rajtad kívűl senkivel sem fekszem le. Nem egy nyilvános wc-ben tenném különben sem.

- Ah, szívesen megraknálak egy nyilvános wc-ben. Elvenni a nyilvános-helyen-lévő-szex szüzességed. - Arcomra pír szökött, finoman belebokszoltam az oldalába, de nem volt erőm megszólalni. Csak élveztem, hogy itt van velem, hogy aggódik értem, mert ez azért mégis csak jelentett valamit, nem? Általában olyanokért aggódik az ember, akiket szeret, vagy legalább is kedvel egy kicsit. Szerettem volna ezt hinni, néha bemagyarázok magamnak ilyen hülyeségeket, de aztán mindig elhessegetem. Lehetetlenség.

- Ya! Chanyeol! Nem fogok veled egy nyilvános wc-ben szexelni. Ne is álmodj ilyenről - bukott ki belőlem pár perc elteltével.

- Jobban vagy egy kicsit szépségem? - Erőtlenül bólintottam, következő pillanatban pedig már csak puha ajkait éreztem az enyémnek nyomódni. Hiába is tagadtam volna, imádtam ezeket a dolgokat. Imádtam, ahogy megcsókolt, ahogy hozzám ért, minden egyes együttlétünket imádtam. Értékeltem azokat a perceket, órákat, amit rám szánt, habár szerettem volna, ha ennek vége van. Talán könnyebben el tudnám felejteni, ha végre hazamehetnék a szürke kis életembe, hogy aztán befejezhessem a sulit, utána pedig az apukám cégénél dolgozhassak, ahogy azt el is terveztük évekkel ezelőtt.

De aztán rájövök, hogy nem lennék képes még elengedni ezt az óriást. Nem tudnék úgy felkelni és elaludni, hogy tudom nem ő jön hozzám haza este, nem ő kelt fel, hogy egyszerűen nem részese az életemnek. Még a szürke dolgok is színt kaptak körülöttem, mindennek boldogság színe lett és jelen pillanatban még nem éreztem magam elég erősnek, hogy ez eltűnjön.

Utáltam ezt a kettősséget magamban. Egyik pillanatban még hazamennék, másikban pedig azt kívánom, bár örökre itt maradhatnék vele. Nem vagyok tisztában az érzéseimmel, ugyan is azt hittem Jonginba voltam szerelmes, de... Amit vele éreztem az közel nem volt ilyen erős, elsöprő. Jonginnal talán túlságosan megszoktam, hogy együtt vagyunk, belefásultam és lehet ő is ezt érezte, ezért döntött Kyungsoo mellett. Channal minden olyan más volt, szenvedélyes és perzselő.

Kicsit tényleg jobban éreztem magam a Sehunnal való beszélgetés után, lekerült a nyomás a vállamról. Most itt kint ülve a colossal kellemes érzés járta át a testem. Nem tudom tovább tagadni mennyire fontos is ez a bolond nekem. Nem tudom és nem is akarom elnyomni magamban azt, hogy mennyire szeretem.