Kpop Imaginations

Jonghyun - SHINee

Azon az estén változott meg az egész életed. Amikor mosolyogva, mit sem sejtve válaszoltál a hívásra. De nem gondoltad volna, hogy ezt a hírt kapod.
A te legfényesebb csillagod aznap este kialudt, és véglegesen felköltözött az esti égboltra.
Remegő kezeidből kicsusszant a telefon, ami hangos puffanással jelezte hogy földet ért.
Nem sokkal később a lábaid sem bírták, össze csuklottál a puha szőnyegen. Könnyeid picike foltokat hagytak először arcodon, majd egyre szaporábban fekete pizsama nadrágodat is beterítették.
Lassan, ujjaid is görcsösen kezdték szorítani a szőnyeg rojtjait, amik ha tudtak volna, már sikítottak volna fájdalmukban. De ők nem tudtak. Te viszont igen. Hangos zokogásban borultál végül a földre, még mindig vízhangoztatva a szavakat.
Meghalt. Késő volt.

Habár tudtad, nem a te hibád volt, a bűntudat belülről emésztett fel. Minden nap mart minden percben. Nem tudtad megmenteni. Elbuktál, és elveszítetted.
A temetésen rázkódó vállal búcsúztál el tőle. Az utolsó perc amikor láthattad. Jól az eszedbe vésted fekete ragyogó haját, puha és fehér bőrét. A kezeit, amelyek annyiszor öleltek téged át, annyi hideg estén keresztül. Tudtad hogy nem akarta volna hogy sírj miatta, te mégsem tudtad leállítani magadat.
Jobb helyen volt már.
Ez volt az egyetlen gondolat, ami egy halvány mosolyt csalhatott az arcodra. Remegő ajkakkal nyontál homlokára egy utolsó csókot, majd megsimítottad hideg arcát.
Mikor aztán lecsukták előtted a fatetőt, úgy érezted hogy elszakadt egy cérna. Egy cérna, ami eddig titeket kötött össze. Képtelen voltál nézni, ahogy a fekete koporsót leengedik a földbe. Messze tőled, láttad elmerülni, majd láttad ahogy rákerül a föld, és a te Mindened eltűnik a szemed elől.

A következő hónapokban a poklot élted át. Már tudtad milyen érzés volt, mikor egy darab eltűnik belőled. Mindvégig üresnek érezted a mindennapjaidat. Sőt, még önmagadat is. Ugyan nem ért sokat, de minden nap írtál neki egy üzenetet. Mintha válaszolna. Miután aztán percekig bámultad a telefonod képernyőjét, rájöttél hogy ez nem fog megtörténni. Ő már nem olvashatja mit írsz neki.
Térdeidet átölelve engedted ilyenkor ki könnyeidet. Ilyenkor szinte már érezted hogy magához húz és a hajad simogatva lepi el arcodat lágyabbnál lágyabb csókokkal, míg meg nem nyugszol. Önzőnek érezted magad. Nagyon önzőnek.
Egy hét után feladtad, és az üzenetek helyett beszéltél hozzá. Minden nap az ablakban ültél, miután a csillagok megjelentek az égen, és gondolkodtál, melyik lehet ő. Melyik csillagból figyel téged.
Habár nem tudtad, mindig integettél, és mindig beszéltél hozzá. Nem tudtad hogy hallja e, eljut e hozzá, de valahogy könnyebbnek érezted ha hitted, hall téged.

Egy hónap után már képes voltál kimenni a sírjához is. Mindig órákat ültél ott, és minden egyes ott töltött órában egy kis darab letört a szívedből.
Aznap is éppen a temetőből értél haza, mikor a testvére édesanyáddal együtt vártak az étkezőben. Azt mondta, van valami, amit látnod kell.
Egy videó volt. Jonghyun telefonjában találták meg, és kifejezetten neked szólt. Mikor kocsonyaként remegő kezekkel megfogtad a telefont, és megnyomtad a lejátszást, a szíved összeszorult. Nem hallottad azóta a hangját.
Egy mondat alig hagyta el száját, te már nem bírtad kontroll alatt tartani könnyeidet.
Ruhád ujjával itattad fel kicsorduló cseppjeit a szomorúságodnak, majd mikor véget ért a videó, azonnal átküldted magadnak.
Onnantól kezdve semmi mást nem voltál képes csinálni, csak nézni a videót.
A szobádba zárkózva, az össze húzott függönnyel. Csak este húztad el, mikor már feljött a hold, és a csillagok is megjelentek.
Annyiszor láttad a videót, hogy hamarosan az egészet tudtad.
Kívülről tudtad hogy miután leül, mely szavak hagyják el ajkait
Én egyetlen Y/N-em. Mikor te ezt a videót látod, már fentről figyellek téged. Senki nem tudja, mi is lesz miután elmegyünk, de én hiszem hogy egy csillagból figyelhetlek majd téged. Figyelhetem ahogy sikered lesz. Ahogy eléred az álmaidat. Ahogy férjhez mész, és ahogy játszol a kislánnyal, kire mindig vágytál. Nagyon sajnálom hogy ez nem velem fog megtörténni, de tudom hogy ennek így kell lennie. Neked boldognak kell lenned, nélkülem. Szeretném ha tudnád, ez nem a te hibád. Erről te nem tehetsz. Te segítettél abban, hogy tovább bírjam. Hogy szebbek legyenek a napjaim. De ezt már nem tudtam elkerülni.
Remélem hogy a mosolygós énemre fogsz majd emlékezni, nem arra mint akit most látsz. Kérlek ezt tedd meg nekem! És ígérd meg, ígérd meg hogy boldog leszel Y/N! Még ezt, csak ezt tedd meg még nekem rendben? Szeretlek, könyörgöm, vigyázz magadra!
Majd egy csókot küld a kamerába, és végül leállítja a felvételt. A telefonjában a dátum szerint alig egy órával az eset előtt vette fel.

Senki nem hitte hogy így hat rád majd a felvétel. Hogy teljesen elveszted minden erődet, és a legkisebb boldogságodat is. Hiszen, hogy gondolhatta hogy ezek után te majd boldog leszel? Hogy majd férjez mész?
Minden lelassult körülötted. A napjaid már csak a sírásból, és a hozzá való beszélgetésből álltak össze. Alig ettél. Kimozdulni pedig szinte semerre. Egybe folytak a nappalok az éjszakákkal, már nem különböztek egymástól.
A hiánya felemésztett, már szinte nem is léteztél. Mintha egy üres test lettél volna.
A lelked mélyén már rég vele voltál.

Alig öt hónap múlva pedig úgy döntöttél, nem tudnál így itt maradni. Úgy érezted, nincs esélyed sem hogy elfelejtsd érzéseid, és hogy örömet érezz.
Egy áprilisi estén belefeküdtél a kellemes, meleg vízzel töltött kádba, és remegő ajkakkal suttogtál magad elé.
Ne haragudj, nem tudom megígérni.
Ezekkel a szavakkal merültél el a vízben. Nem törődtél az érzéssel, ahogy nem kapsz levegőt. Sem azzal, mikor már égette a légcsövedet a víz. Hagytad hogy elfogyjon az utolsó lehelletnyi erőd is...

A halál hasonlított arra, amit gondoltál. Nem fájt, inkább egy megkönnyebbült érzetet adott. Minden aggodalmad elszállt, csak lebegtél. Lebegtél a sötétségben, mintha csak pihe lennél, mintha nem lenne súlyod. Nem lehetett sok idő, mikor megérezted hogy felfele húznak. Mintha egy kéz kirántott volna a sötétből.

Lassan felnyitottad pilláid, de semmi mást nem láttál, csak végtelen fehérséget. A szín már-már vakító volt, te mégis nagyobb nyugodtságot éreztél, mint életedben bármikor. Óvatosan ültél fel, és akkor vetted észre, hogy már rajtad is fehér, tiszta ruha van. Végig simítottál puha nadrágodon, majd felsődön is. Ekkor vetted észre a számot a karodon.
2018.04.25
Elnyílt ajkakkal figyelted a fekete számokat, amik immár a részeddé váltak.
Nagy levegőt véve néztél körbe, de semmit nem láttál, egy mögötted elnyúló alagúton kívül. Bejárata előtt egy homályos, szürke alakot fedeztél fel, de abból, egyelőre semmit nem láttál. Bátran felálltál, majd lassan elindultál az alagút, és a szürke alak felé.
A talaj mintha hó lett volna. Puha volt, szinte ropogott csupasz talpad alatt. Az egyetlen dolog amiben eltért, hogy ez nem hideg és vizes volt. Melegebb volt, és olyan volt mintha egy csepp nedvességet nem venne be. Csak most jöttél rá igazán, milyen nyugtató szín is a fehér.

Ahogy bizonytalan lépteid egyre közelebb vittek az alagúthoz, a forma is egyre jobban kivehetővé vált. Egyre jobban láttad alakját, haját, végtagjait. Majd mikor már alig volt hátra pár méter, felismerted...fekete haja kitűnt a fehérségben.
Ő állt ott. Jonghyun ott állt, és mosolyogva figyelt téged.
Megkönnyebbülten mosolyodtál el, kiengedve könnyeidet. Ezt látva ő széttárta karjait, te pedig egy pillanatot sem vártál. Azonnal futottál karjaiba. Oda, ahova hónapok óta vágytál.
Mikor kezei köréd fonódtak, és te bele tudtál bújni nyakhajlatába, minden gondod elillant. Minden fájdalmad megszűnt, és teljes lett a nyugodtságod. A szívedben hirtelen túlcsordult a boldogság érzése.
Nem szégyellted eláztatni nyakát sós könnyeiddel, miközben ő hajadat simogatta.
-Olyan nagy butaságot csináltál...rád várt még valami. - suttogta hajadba, csókokat adva abba. Megráztad fejedet, majd felemelted, hogy szemeibe tudj nézni. Azokba a gyönyörű szemeibe. Két keze közé vette arcodat, és hüvelykujjaival letörölte könnyeidet.
-Engem ott semmi nem várt. Te viszont igen. Itt.-válaszoltad neki makacsul. Lágyan elmosolyodott, és egy hosszú puszit nyomott homlokodra. Ajkai puhasága olyan jó érzést keltett benned, hogy szemeid maguktól lecsukódtak, kiélvezve a felemelő érzést.
-Makacs vagy Y/N...-rázta fejét. Kisírt szemekkel felnevettél, de bólogattál. Igaza volt. Mindig makacs személyiség voltál, ez soha nem változott. Egy lépést hátrált, majd feléd nyújtotta egyik kezét.
-Gyere, menjünk haza! - biccentett az alagút felé. Lassan helyezted kezedet puha mancsára, ami melegséget árasztott, átadva ezt neked is. Szorosan fogta kezedet, míg te mellé nem léptél. Akkor aztán össze kulcsolta ujjaitokat, és bátorítóan rászorított. Rápillantottál, de ő csak rád várt. Arra várt, hogy elindulhassatok a hosszú, fehér alagúton.

Ismét együtt...