𝒊𝒍𝒚𝒃 | 𝒈𝒊𝒓𝒍×𝒈𝒊𝒓𝒍

𝟚𝟞. 𝕗𝕖𝕛𝕖𝕫𝕖𝕥

𝔼𝕝𝕚𝕫𝕒𝕓𝕖𝕥𝕙 𝕡𝕠𝕧

A rémes este után Veronica pár napig nem jött suliba. Aggódtunk érte, hiszen nemigen szokott hiányozni, mindig megjelent ha szarul volt, ha nem. Ha a sulit is kerüli az már nagyon rossz jel és tényleg elég komoly baja lehet. Az az este tényleg nagyon padlóra küldhette. Nem hagyott nyugodni a dolog - egy részt, mivel miattam szenved most -, ezért a suli után azonnal hozzá futottam. A többiek is jöttek volna, de mindegyikőjüknek valami dolga akadt, ezért magam maradtam.

 Napok óta semmit sem tudunk róla, teljesen eltávolodott tőlünk. Nem hagyhatom, hogy magába roskadjon, tennem kell valamit érte. Keserves bűntudatom van az egész miatt, már azon gondolkodom, hogy lehet bevallom neki az ötletemet, hogy csak miattam tudta meg. Tudom ezzel örökre megutáltatnám magam vele, de nem bírom nézni ahogy szenved.

***

Lassan bekopogtam, s vártam, míg valaki kinyissa az ajtót. Ha minden igaz és jól sejtem, akkor Veronica szülei még dolgoznak és most egyedül van, de ha nem így is lenne az sem érdekelne, csak látni szeretném, tudni, hogy hogy van. Pár perc múlva hallottam lépteket közeledni, s nemsoká az ajtó is kinyílt. Veronica nyitott ajtót. De mintha nem is ő állt volna ott. A látvány elborzasztott és a szívembe maró fájdalmat éreztem. Rémesen festett; szemei feldagadtak - minden bizonnyal a sok sírástól ilyen piros - s semmilyen érzelem nem tükröződik bennük, üvegesek és üresek, göndör-barna haja akár a széna kazal összevissza lógnak, arca ráncos és letört, egy óriási, zöld "adidas" feliratú pulcsi van rajta, fekete cicanacival párosulva, hiába áll ez is kurva jól rajta, de ez nem az igazi "vagány Veronica stíl".

- V-Veronica? -  hangomban érezhető volt a hitetlenkedés, és a fájdalom. Még a szemeim is kipattantak. Soha ezelőtt nem láttam őt ilyenek. Ez nem a mi Veronicánk.

- Szia Elizabeth. Mit keresel itt? - hangja nagyon színtelenek hangzott. Mintha mindent leszarna, mintha nem számítana semmi sem. 

- Én csak tudni szeretem volna, hogy hogy vagy azután az este óta és a leckét is elhoztam mivel nem kérted. Nagyon aggódnak a többiek nem is írsz nekünk... - mondom kissé szemre hányva, de ahogy most ránézek nem tudok haragudni rá.

- Sajnálom. Nem voltam abban a passzban, hogy most másokkal is beszélgessek. Egyedül akartam lenni, ennyi - mondja, s egy mosolyt próbál arcára varázsolni, de a mosoly inkább grimasznak tűnik. 

- Értem. De legalább írhatál volna egy üzit vagy valamit, de mindegy is hagyjuk. Bemehetek? - kérdezem félénken, mire oldalra lép, beinvitálva a házba. - Egyedül vagy itthon? - kérdezem újra, mire csak egy lusta bólintást kapok. - Ah, oké - kezdek pánikba esni, nem szokott ilyen hallgatag lenni. Hová tűnt a nagyszajú Veronica?!

- Kérsz inni vagy valamit? - kérdezi lustán pár másodpercre rám pillantva. Megrázom a fejem, s egyenesen a szobájába megyünk. Léptei lassúak és lomhák. - Nincs valami nagy rend, nem volt erőm kitakarítani, de mentségemre szóljék nem tudtam, hogy jössz - mentegetőzik, s az ágyára dől. A szobájában tényleg nincs nagy rend, kész káosz van.

- Ahh semmi baj, nem zavar - nézek végig az üres kólás üvegeken, s pizzás dobozokon. - Egész végig csak feküdtél, míg nem voltál suliban? - kérdezem keresztbe tett karokkal. Veronica sóhajt és fejére húzza a kapucnit. Mintha ezzel a mozdulattal elűzné az összes gondját, problémáját és bár azt kívánom bárcsak így működne ez, de sajnos nem így van. Nem lehet lustálkodással elűzni a bajokat. 

- Eli szarul vagyok. Nem akarok semmit sem csinálni! A bánatomat a kajákba és az olvasásba fojtom - mondja elkeseredve üveges tekintettel kezébe véve egy könyvet, mivel az ágyon rengeteg hever.