𝒊𝒍𝒚𝒃 | 𝒈𝒊𝒓𝒍×𝒈𝒊𝒓𝒍

𝟚. 𝕗𝕖𝕛𝕖𝕫𝕖𝕥

𝔼𝕝𝕚𝕫𝕒𝕓𝕖𝕥𝕙 𝕡𝕠𝕧

Lassan kinyitottam az ajtót remélve, hogy szüleimet nem találom bent. Halkan surantam be, a bejáratnál levettem a fekete cipőmet,  táskámat is letettem a földre és lábujjhegyen mászkáltam. A szobámat céloztam meg, mikor anyám unott arcával találtam szembe magam. Sóhajtottam majd szemeibe néztem. Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek. Mindig azokkal találkozom, akiket legkevésbé szeretnék látni.

- Szia Eli! - üdvözöl.

- Szia anya. Hogy-hogy itthon vagy? - kérdezem és próbálom kikerülni, hogy végre a szobámba juthassak, de sajnos ez sem sikerül, mert csuklómnál fogva megragad és az ebédlőbe húz. 

- Látom nagyon örülsz, hogy itthon vagyok - szemeimet megforgatom és lehámozom kezeit a csuklómról. - Beszélgessünk - összehúzott szemekkel fürkészem, elég furcsa ez a szituáció. Soha sem akar beszélgetni velem, persze megszokta kérdezni hogy milyen volt a suliban meg ilyenek, de azt is csak azért mert úgy érzi, hogy muszáj.

- Mit akarsz? - leülünk az asztalhoz mindketten.

- Milyen volt a suliban? - kérdezi tettet érdeklődéssel. Megint sóhajtok és kelletlenül, de válaszolok. Néha komolyan az idegeimre megy.

- Jó - válaszolok. - Kinyögnéd végre, hogy mit is akarsz igazából? - anya sóhajt.

- Ma délutános vagyok, ezért nemsokára el kell mennem - mondja és a karórájára pillant. -  Eltudnál menni Anthony-ért az oviba? -  mindjárt gondoltam. Anyám soha se ülne le csak úgy velem, mert csak beszélgetni akar első szülött lányával. Mindig van valami oka, amiért látni akar. Soha nem foglalkozik velem, neki már van családja, amiben én nem tartozom bele. Neki ott van Owen a férje és gyerekeik a kis Anthony és a lányuk Samantha... én meg a hátérben meghúzódom, mint egy kis kedvenc.

- Csak ezt akartad, mert ha igen akkor én megyek is - mondom és már indultam el, de megint megállított. - Mi van? Jó majd elmegyek érte, most már mehetek? - kérdezem indulatosabban.

- Még valami. Miután elmentél érte, kérlek készíts vacsorát neki, meg persze Samantha-nak is. Késő érek haza. Az ebéddel nem kell bajlódnod, mivel ott megebédel, ezért csak a vacsit kell főznöd - ökölbe szorítom kezeim. Ilyenkor úgy üvöltözni szeretnék vele, de mindig csendben megteszem azt, amit kér. És ez most sem lesz máshogy.

- Jó - mondom és elrohanok a szobámba, hogy ott kiadjam a bennem felgyülemlő feszültséget. Néha komolyan rabszolgának érezem magam. Mindenki csak csicskáztat, mintha én semmit sem érnék. Nem elég nekem a suli, de még itthon is éreztetik velem, hogy egy  senki vagyok. 

A sós könnyek záporként lepik el szemeimet. Néha este sírva alszom el, mert tudom, hogy senkinek sem számítok. A saját anyám is semmibe vesz. A mostoha apám nem tekint rám lányaként. A mostoha testvéreim kiközösítenek. Talán jobb lenne ha nem is léteznék... de talán van valaki, akinek számítok.

Lisa az egyetlen, aki szeret engem, aki megért, akinek fájna ha meghalnék. És ő miatta még van, hogy boldog vagyok. Volt még valaki, akit mindenkinél jobban szerettem, de ő sajnos már nem él.

Erőszakosan letörlöm a könnycseppjeimet a pólóm ujjával és az ágyamhoz sétálok. Háttal ledőlök az ágyra és szemeimmel a plafont kémlelem.  Még szerencse, hogy saját szobám van. Csak itt lehetek igazán önmagam, itt nyugalmam van nem zavarnak, mert mindig bezárom az ajtót. A szobám az én kis menedékem. Falai halvány szürke színűek, tele poszterekkel és saját rajzokkal. Nem is említettem imádok rajzolni, de nem vagyok profi, de nagyon rossz sem. A bútorok fehérek, még egy tévém is van, de nem értem, hogy minek, amikor soha sem nézek tévét. Inkább a laptop előtt ülök, mint a tipikus teenegarek. Az ágyam nem olyan nagy, de nem is kicsi, pont elég nekem. Szerintem a szobámat is csak azért kaptam, hogy nem zavarjam az odakint lévőket. Habár először rosszul eset, hogy nem akarják a jelenlétem, de most már örülök neki, legalább nekem se kell néznem a boldog családot, aminek én nem vagyok a tagja. Ha ők boldogok nélkülem, akkor én is boldog leszek nélkülük. Egyedül...