𝒊𝒍𝒚𝒃 | 𝒈𝒊𝒓𝒍×𝒈𝒊𝒓𝒍

𝟚𝟘. 𝕗𝕖𝕛𝕖𝕫𝕖𝕥

𝔼𝕝𝕚𝕫𝕒𝕓𝕖𝕥𝕙 𝕡𝕠𝕧

Ideges vagyok ez nem kétség. A lábaim, kezeim remegnek egyáltalán nem készültem fel még erre! Nem készültem fel még a sulira, sem Lisára vagy a barátaimra!  Még vagy 5 hét szünet kellett volna, de talán annyi sem lenne elég. Nem tudom mit vagyok annyira beszarva, Lisa azt mondta, hogy semmi sem fog megváltozni köztünk, de tudom, hogy ez képtelenség. Semmi sem lehet már ugyanolyan, mint azelőtt. Hogyan viselkedjek mellette? Ő hogy fog viselkedni velem? Kerülni fog? Haragszik rám? Teljesen kétségbe vagyok esve! Nem tudok pozitívan gondolni a dolgokra, csak a rossz, negatív lehetőségek forognak a fejemben. Mit tegyek? 

Talán suliba se kellett volna jönnöm! Jelenthettem volna beteget, de Owen-t ismerve nem hagyott volna otthon "lustálkodni" és még jó fejmosást is kaptam volna. Magam előtt látom megvető pillantását, fejemben hallom sértő szavait... Szóval inkább nem vettetem fel ezt az ötletet, még én jöttem volna ki ebből rosszul, habár bármit teszek annak mindig valami szörnyű a vége. 

Fáradtan dőltem vissza az ülésben és próbáltam minél apróbbra zsugorodni, hogy ne vegyenek észre. A busz leghátsó részén foglaltam helyet, hogy messziről elkerüljem a menőket és kb. mindenkit. Most nincs kedvem semmilyen társaságra, még a barátaim is zavarnának. Kérdezősködnének ezzel az agyamra mennének és az idegességem csak nagyobb lenne... nem tudnak semmit és akkor mindent ki kellene tálalnom, ami történt és az érzéseimről is. Még nem állok készen, hogy coming out-oljak nekik. Félek, hogy megvetnének... de hiszen Lisa sem utált meg, de még akkor is annyi félelmem van ezzel kapcsolatban! 

Hosszan felsóhajtottam, hogy ha kicsit is, de elűzhessem ezeket a gondolatokat. Talán megint túl gondolom a dolgokat szokásomhoz híven. És még jókor eszméltem fel, mivel az iskola busz, pont a suli kapujánál állt meg. A többieken végig nézve boldognak, zavartalanak tűnnek. Bárcsak nekem is ilyen kedvem lenne ma, vagy egyáltalán bármikor. Utolsóként szálltam ki a járműből. Fejemet földre szegeztem és lassan becsoszogtam a suliba, mindenki tekintetét kerülve és csak egy cél hajtott, hogy minél előbb a szekrényemhez jussak és a becsengetésig a lány wc-ben húzzam meg magam. Pár lépésre voltam a szekrényemtől és már szinte az örömtől ugrabugráltam volna. Ismétlem csak volna, mivel valaki megragadta a kezem és nem engedett a szekrényemhez ezzel meghiúsította a csodálatos ötletem is. Frusztráltan felsóhajtottam. Miért nem sikerül soha semmi nekem?! 

- Hová sietsz ennyire Elizabeth? Már vagy 5 perce utánad kiabálok - kérdezte fogva tartóm, aki nem más, mint Sandy. Száját lebiggyeszti és kutyaszemeit mereszti rám. - Haragszol ránk? Miért kerülsz minket? - kérdezősködik tovább és egyre közelebb hajol arcomhoz, hogy megtudja az okot. Kerülöm tekintetét, egyszerűen képtelen vagyok bele nézni azokba a szomorúságot sugalló szemeibe. Miattam aggódik... pedig neki ehhez semmi köze. Nem akarom őket ebbe az egészbe belekeverni.

- É-én nem vettelek észre titeket bocsi... - mondom a félig hazugságot, mivel tényleg nem hallottam, hogy szólított volna, de az igaz, hogy elkerültem őket, vagyis szeretem volna. 

- Hol jár az eszed, pedig elég hangosan szólítgatalak - teszi csípőre kezeit. Lehajtom a fejem, mintha valami rosszat tettem volna és várom a leszidást, de az ordítozás helyett kedves mosolyt kapok és meleg ölelő karokat. - Úgy hiányoztál Eli! - köpni-nyelni nem tudok, még az előbb leszidott, most meg megölel. Sandy olyan kedves még most is, szerencsés vagyok, hogy ilyen barátom van, mint ő.

- Fúj már megint kezditek? Hányszor mondjam, hogy ne közönség előtt enyelegjetek? Érthetetlenek - forgatja meg szemeit Diamond és undorodva végig néz rajtunk. - Amúgy meg miért kerülsz minket El... de nem mintha érdekelne.