𝒊𝒍𝒚𝒃 | 𝒈𝒊𝒓𝒍×𝒈𝒊𝒓𝒍

𝟝. 𝕗𝕖𝕛𝕖𝕫𝕖𝕥

𝔼𝕝𝕚𝕫𝕒𝕓𝕖𝕥𝕙 𝕡𝕠𝕧

Napok óta nem alszom esténként. A fáradtság és az álmatlanság nemsokára legyűr. Érzem, hogy testem egyre csak gyengül, de nem teszek ellene semmit. Lehet testileg az ágyamon fekszem a sötét szobában, de lelkileg teljesen máshol járok. Az elmémben csak Lisa jár és semmi más. Az együtt töltött pillanatok, mind lepörögnek szemem előtt. Minden vele töltött idő kincs számomra és semmi pénzért nem cserélném el. A barátságunk eddig felhőtlen volt, semmi és senki nem állt közénk, de ezek az új szokatlan érzések mind lefognak. Mindig is szeretem Lisát, mint barátot, de a barátsága mostanra már édes kevés nekem. Eddig magamban tartottam az ilyen érzelmeket, de már túl erős és ki akar törni, már nem tudom vissza tartani az igazi énem. 

Mindig is gyanítottam, hogy a másik nemhez vonzódom. Legbelül tudtam, hogy a lányokat szeretem... de sokáig ezt magamnak sem akartam bevallani. Már így is mindenki furcsának tart, de mi lesz ha megtudják, hogy leszbikus vagyok? Az eddig is szar életem még borzalmasabb lenne. Tudom, hogy nem fogadnának el mert a szüleim - az egész családom - vallásosak, a suliban meg biztos, hogy még jobban gúnyolnának, de ez a kevésbé rossz. A szüleim, se az osztálytársaim véleménye nem érdekel, csak egy ember véleményétől rettegek igazán. Lisa Mallardé. Ha ő is megutál ezért, én komolyan élni se szeretnék. Lisa az életem fénye és  soha nem akarom elveszteni őt, mert akkor örökre a sötétségben bolyonganék. Keresném a fényt, de nem találnám meg, mert az kialudt. Az életem nélküle semmit sem érne. 

És épp ezért tartottam magamban ezeket a dolgokat, mert rettegtem Lisa véleményétől. Magamban tartottam és próbáltam megfeledkezni erről, de rájöttem, hogy nem tudom és soha nem is fogom eltüntetni ezeket az érzéseket. Milliószor próbáltam elfeledni a szerelmemet Lisa iránt, ki akartam űzni, de nem ment. Bárhogy is próbálkozom nem tudom nem szeretni őt. Próbálok nem gondolni a gyönyörű zöld szemeire, barnás szőke hajára, puha bőrére, halvány rózsaszín ajkára, karcsú testére... de folyton azon kapom magam, hogy csak ezek járnak a fejemben. Mindig elszégyellem magam emiatt. 18 éves lány vagyok és persze hogy eszembe jutottak mocskos gondolatok is. Néha még álmaimban is kisértenek ezek az erotikus dolgok, de nem tehetek róla egyszerűen vágyom Lisára. És már 100%-ig biztos vagyok benne, hogy beleszerettem a legjobb barátnőmbe...

És most az a rész jön, hogy Lisa visszonozza-e az érzéseimet. Nem tudom... eddig soha nem adott jelet arról, hogy ő is így érezne. Biztos vagyok benne, hogy szeret, de nem úgy ahogy azt én szeretném... de még nem adom fel, mert mi van ha ő is úgy szeret engem? De mi van akkor ha mégsem? Ha miattam megromlik az eddigi csodás kapcsolatunk? Ha többé már látni sem akarna... ebbe inkább bele se szeretnék gondolni! Nem akarom elrontani a barátságunkat... ha ezzel kárt okozok a viszonyunknak akkor inkább el se mondom neki! 

Vasárnap este van és legnagyobb örömömre holnap újra suli. Azóta a délután óta nem mertem Kim közelébe menni. Szó szerint elkerültem a csajt, mintha csak leprás lenne. A kedvem is lehangoltabb volt ezalatt az egy hét alatt, amit barátnőim szóvá is tettek. Persze a fáradságra hivatkoztam mindig, amit épp ahogy elhittek, de nem vagyok biztos benne. Lisa és Veronica biztos sejthetik, hogy a fáradságnál sokkal több van az ügyben. Igyekeztem a hamis mosolyommal elrejteni az igazi érzéseimet, de nem mindig működött. A lányok nagyon aggódnak miattam, meg néha azt is észrevettem, hogy Kim is aggódó tekintettel néz rám, ami igazén meglepett, hiszen alig ismerjük egymást, akkor meg miért törődik velem ennyit? Na mindegy... 

Otthon minden a szokásos volt. Anyám mint mindig, mindent rám bízott, azaz takarítás, mosás, főzés és a többi. Komolyan egy rapszolgának érzem magam ilyenkor. Mostohaapám figyelembe se vett, csak Samantha ének karrierjére összpontosít és a drága fiára, engem csak elhesseget, mint egy nem kívánt betegséget. Szóval a "családomnak" egyáltalán nem tűnt fel a rosszkedvem... Minek is foglalkoznának egy olyan nyomorulttal, mint én? Még a kutyának se kellenék... Nem értem miért utálnak? Mit csináltam? Talán az a baj, hogy világra jöttem? Úgy tudom, hogy anyám nem tervezett engem én csak egy szerencsétlenség vagyok már a születésemtől fogva. Talán ezért hagyott el a biológiai apám... 

Kiskoromban csak mamám szeretett igazán. Anyám helyett anyám volt. Törődött velem, szinte nála nőttem fel. Minden nyáron nála voltam a kis faluban ahol élt. Ott annyi barátom volt, olyan csodás időszak volt az. Ha tehetném visszamennék az időben és újra átélhetném azokat a csodás emlékeket. De sajnos ez lehetetlenség... milyen kár...

 Mikor csak én voltam és ő, meg persze Kristofer. Kris az unokatestvérem, de én már öcsként tekintek rá. Születésünk óta együtt voltunk, soha nem volt olyan, hogy ő nem lett volna mellettem, de az idő múlásával sajnos ő is megváltozott. Mindenki megváltozott mama halála után. A családunk darabjaira hullott, mindenki ment a saját feje után, hátra hagyva ezzel egymást. Minden borzalmasabb lett, már nem is nevezhetjük magunkat családnak. Mindannyiunkat megrázott a hír, hogy mama meghalt, de ők  nem tudják, hogy engem viselt meg a halála a legjobban. Az az űr amit akkor éreztem a szívemben hatalmas volt, az a seb még ma sem gyógyult be. 6 éve annak, hogy elhunyt, de még most is annyira hiányzik... nekem feltűnt, hogy szinte mindenki elfelejtette őt, nem értem hogyan lehetett egy olyan embert elfeledni, mint amilyen mama is volt. Emlékszem, ahogy mindig a karjaiban tartott és meséket mondott nekem, vagy énekelt. Gyönyörű hangja volt, mindig megnyugtatott, ha zaklatott voltam. Ő tudta csinálni a legfinomabb süteményeket, de miután megvakult már sajnos nem tudott a konyhában ügyeskedni. Nem volt elég a vakság, még cukorbeteg is volt és ez okozta halálát is. Soha sem felejtem el azt a borzalmas napot és a legrosszabb az, hogy közel a születésnapom napján halt meg. Nagyapám is közel a szülinapom napján halt meg... Szerintem átok, hogy világra jöttem! 

Észre se vettem, de a könnyek ellepték szemeim és nagy cseppekben hullanak le arcomon. Úgy tűnik ma is sírva alszom el. Miért történik velem ennyi rossz dolog? Miért nem lehetek végre teljesen boldog? Az életem egy káosz, egy csődtömeg vagyok! Nekem soha semmi nem sikerül! Apám elhagyott, anyám, mostohaapám és mostohatestvéreim utálnak, mamám meghalt, unokatestvérem már le se szar és szerelmes vagyok egy lányba, aki a legjobb barátnőm és biztos, hogy nem szeret viszont... Elkeseredésemben magamhoz húzom nagy, puha párnámat és összekuporodva fekszem mozdulatlanul, míg sós könnyeim el nem áztatják teljesen a párnát. Utálom, hogy mindez velem történik meg... utálom, hogy csak panaszkodni és sajnáltatni tudom magam. Egy semmirekellő kurva vagyok, aki csak sírni tud... Kezemmel az ágyra dobott telómért nyúlok. Fülhallgatómat a fülembe dugom és a végét a telefonba. Most egy kis zenére van szükségem. Bekapcsoltam a telót a hirtelen ért fény zavarta a szememet, de pár pislogás után megszokta. A megfelelő dalt keresem, ami kifejezi a mostani érzelmeimet. Nagy szerencsémre megtaláltam. Xxxtentacion-tól a "SAD" című dalt engedtem. Tudom elég klisés egy szám, de nekem nagyon tetszik és ez most ide illik. Fel kell készülnöm holnapra a suliba, hogy mindenki a boldog álarcomat lássa. Higgyék csak azt, hogy minden rendben velem... még ha ez nem is igaz...

_________________________

Remélem tetszett a rész!

Hamarosan Folyt. Köv. addig is sziasztook!

- ⓣⓔⓝⓢⓗⓘ ?⃝