𝒊𝒍𝒚𝒃 | 𝒈𝒊𝒓𝒍×𝒈𝒊𝒓𝒍

𝟡 . 𝕗𝕖𝕛𝕖𝕫𝕖𝕥

𝔼𝕝𝕚𝕫𝕒𝕓𝕖𝕥𝕙 𝕡𝕠𝕧

Minden csontom, végtagom remeg. Lehet itt helyben elájulok. Reszketve veszem a levegőt. Még soha nem éreztem ennyire rosszul magam. Pedig az első nap a suliban rémes volt, de még akkor sem féltem ennyire, mint most. Ahogy körbenézek az öltözőben észreveszem, hogy nemcsak én izgulok. Az osztályfőnök arca talán még az enyémnél is rémültebb. Hatalmasat nyelek és próbálok nem a kinti tömegre gondolni, de nem megy valami jól. Folyamatosan csak arra tudok gondolni, ahogy a színpad közepén állok és egy hang sem jön ki belőlem, Közvetlenül a fülemben hallom az emberek nevetését. Rémülten felállok és a mosdóba szaladok. Nem érdekel, hogy pár óra múlva én következem, csak rohanok meg sem állva. 

Hátam az ajtónak döntöm és hangosan kifújom a levegőt. A mosdókagylóhoz sétálok és a felette lévő tükörben kezdem arcom fürkészni. Halványan elmosolyodom. A smink, amit rám kentek egész tűrhető. Magamra se ismerek így. Arcomat korrektorral bekenték, szemhéjamat halvány barnara festették és szemhéjtussal fekete csíkot húztak, ajkamra rózsaszín szájfényt kentek. A végeredményre mindenki meglepődött. A fiúk szavait idézve: egész csinos. Mikor ezt mondták az arckifejezésem egy paradicsomhoz hasonlított, ebben biztos vagyok. De nem a fiúk vélemény érdekelt, hanem Lisa-é. Ő mosolyogva hozzám jött és megölelt. Azt hittem szívrohamot kapok és amit a fülembe suttogott még tetézte reakcióm. Azt mondta, hogy gyönyörű vagyok. Nem hittem neki. Tudtam, hogy nem igaz, amit mond, de jól esett hallani, különösen tőle. És ahogy kiejtette ezeket a szavakat, olyan lágy hangon tette és közvetlenül a fülembe a hideg is kirázott. Nem csoda, hogy térdeim megremegtek. Már majdnem elolvadtam a karjaiban.

Sóhajtok és kezeimmel körbe ölelem magam. Szívem már nem ver annyira, némileg egy kicsit lenyugodtam, de még mindig nagyon izgulok. Mi lesz ha elrontok valamit? Ha nem tudok majd megszólalni? Ha elmegy a hangom és az egész osztályra szégyent hozok? Ha még jobban megutálnak? Akkor biztos, hogy év végéig megaláznak és gúnyolódni fognak rajtam. Nem fogom tudni elviselni ezeket. Már most is mindennap megküzdök a rosszindulatú megjegyzésekkel... ha ez rosszabb lesz, nekem végem. Én leszek az osztály hivatalos lúzere, akit mindenki megvet és utál... lehet akkor Lisa is elhagy és... én egyedül maradok. Könnyeim kibuggyannak csukott szemeim alól. 

Hirtelen felrezdülök, mikor egy tenyeret érzek, ami végig simít könnyes arcomon. Tekintetem rá kapom a személyre, aki nem más, mint Kim. Szomorúan mosolyogva néz szemeimbe. Mondani akarok valamit, de egy szó sem jön ki a számon. Már most nem tudok beszélni, mi lesz a színpadon?!

- Minden rendben? - kérdezi halkan. Szemeit le se veszi rólam. - Miért sírsz? Teljesen elkened a sminked - csóválja meg a fejét. 

- Sajnálom... csak egy kicsit rosszul vagyok - szólalok végre meg, de hangom olyan rekedten cseng.

- Izgulsz? - kérdezi, mire azonnal bólintok. - Nyugi nem olyan rémisztő! Tudom, hogy csodásan fogsz szerepelni! Biztos vagyok benne! - mosolyog rám, de nem nagyon hatnak meg szavai, még mindig nagyon félek.

- Én nem tudom Kim... félek... mi lesz ha elrontok valamit? Ha elmegy a hangom? Béna vagyok, nem fog menni - hadarom összevissza a szavakat. Kim mutatóújját ajkamra tapasztja, hogy csendre intsen. 

- Ha ilyeneket mesélsz be magadnak, akkor persze hogy félsz meg izgulsz! - rivall rám. - Csak lélegez mélyeket és nyugodj le! - utasít. Szó nélkül engedelmeskedem. - Jobban vagy?