𝒊𝒍𝒚𝒃 | 𝒈𝒊𝒓𝒍×𝒈𝒊𝒓𝒍

𝟚𝟜. 𝕗𝕖𝕛𝕖𝕫𝕖𝕥

𝔼𝕝𝕚𝕫𝕒𝕓𝕖𝕥𝕙 𝕡𝕠𝕧

Miután elmentem Kim-éktől feszengve haladtam hazafelé. Minden porcikám azt kívánta bárcsak a szüleim ne lennének otthon. Sokkal könnyeben szedném össze a cuccaim és azonnal mehetnék is. De biztos vagyok benne, hogy nem lesz ekkora szerencsém. Valakit biztos otthon találok. És ha jól emlékszem anyám tegnap említette, hogy szabad hetet vett ki, szóval tuti, hogy otthon van. Hagyjam figyelmen kívül és talán akkor nem kezd el beszélgetést. De bunkó sem akarok lenni, mégis csak az anyám. 

Végül frusztráltan vállat vontam és besétáltam a házba. A kulcsomat sem kellett elővennem, mivel ki volt nyitva az ajtó. Most már egészen biztos, hogy itt van valaki, de nem mintha nem számítottam volna erre. Nagy léptekkel haladtam a szobám felé, hogy minél hamarabb végezek itt. Hangtalanul próbáltam végezni a dolgom, hogy senkivel se kerüljek szembe. Pláne nem az anyámmal, vagy Owen-nel. A nappaliban voltam és onnan mentem volna egyenesen be a szobámba, mikor észre vettem anyám kissé megviselt alakját a kanapén feküdve. Ha jól látom a tegnapi ruhája van rajta és az arcát jobban szemügyre véve a szemei alatt hatalmas karikák tétlenkednek. Bűntudatom támadt, így látva őt, mivel tudom ennek én vagyok az oka. Én okozok neki ennyi szenvedést, problémát. Hozzá akartam menni egy kicsit megnyugtatni őt, de fél úton megálltam. Haboztam. Hiszen csendben észrevétlenül akartam innen elmenni, most még is felakarom ébreszteni. 

A félelmem nagyobbnak bizonyult és gyáva ember módjára hátat fordítva alvó anyámnak inkább a szobámba siettem. Fájó szívvel pakolni kezdtem a táskámba pár ruhát, felsőt, fehérneműt és a fontosabb dolgokat. A sulis dolgaimat is össze szedtem, mivel suliba így vagy úgy menni kell. Főleg a dolgozatok, esszék miatt. Nem hiányozhatok sokat, lefogok így maradni a tananyaggal.

Miután minden megvolt ugyan olyan halkan, mint ahogy érkeztem, úgy is távoztam volna. Azt hittem anyám még mindig alszik a kanapén, de mikor találkozott pillantásuk, szó szerint megkövültem. Anyám meglepődve nézett rám. Szemei arcomra, majd a hátamon lévő táskára tévedtek. Összeráncolta szemöldökét, mivel nem tudta pontosan miért is viszek magammal táskát, amiben a cuccaim vannak. Mivel most akartam írni egy üzenetet neki egy kis cetlire, ezért nem tudja még a terveimet, hogy pár hónapra a nénémhez költözöm.

- Hová mész, Elizabeth? - kérdezi fáradt hangon, s feláll eddigi helyéről és közelebb sétál hozzám. Fejemet lehajtom, még a szemébe sem merek nézni a tegnap történtek miatt. 

- Kris-ékhez költözöm egy kis időre... - suttogom, és csak remélni tudom, hogy meghallotta.

- M-miért? Mert gyereket várok? Mert veszekedtünk? Mert kirekesztve érzed magad itt? Vagy mi miatt Elizabeth? Nem kell elmenned megtudjuk beszélni a dolgokat! Mindenki azt akarja, hogy maradj! Szeretünk én, Owen és a testvéreid is mind! Többet leszünk együtt, megoldhatjuk ezt az egészet, csak ne menekülj el tőlünk! - olyan elkeseredettnek hangzik, mint még eddig soha. Meghatnak a szavai, de egy kis időre szükségem van nélkülük. 

- Egy kis időre van szükségem, anya... Értsd meg hogy nem tudok itt lenni, olyan fullasztó ez a hely. Csak egy kis változást szeretnék és ha jónak látom akkor haza jövök, de most még nem. Neked most a gyerekre kell gondolnod és a többiekre... Az életem túl zavaros, hogy most azt megosszam veled, csak neked is összekuszálnám azt. Én meg leszek, mindig megvoltam nélkületek, asszem most is menni fog - megragadta a kezeim és így kényszerített, hogy ne húzódjak el tőle. 

- Rád is gondolnom kell, a lányom vagy a család része. Akkor is az vagy ha te nem érzed annak magad! Számítasz nekünk és ne mesélj be magadnak olyanokat, hogy jobb nélküled nekünk, mert ez nem igaz! Ha haragszol ránk mond meg, ha gondod van valamivel azt is közöld velünk és együtt megoldjuk. Nem kell mindent egyedül csinálnod, mintha nem volna családod, mert van! - erősen szorította kezeim, nem akarta elengedni. Szavai nagyon megmelegítették szívem, de még most sem gondoltam meg magam.