Marvel/ A Boszorka/ Sötétségben

29.

A motorok brümmögése elémelyített. A szememet lehunyva pedig kellemes érzés fogott el. Maradhatnék csak így , tudatlanul.....A kard viszont lecsapott, levágva Lisa fejét. Felriadtam ültömből, magamra szegezve egy pár tekintetet. Felemeltem a kezemet, hogy meggyőződjek a valósággal. Az ujjaimon viszont vér csorgott le. Az ő vére. Csak folyt lefelé belepve mindent. Már a kocsit is elérte, amikor egyszerűen már nem volt ott.

-Minden rendben, doki?-kérdezte valaki.

-Megöltem a legjobb barátomat.-jelentettem ki. A hajtóművek újra bőgni kezdtek. Az engem körölvevő emberek engem figyeltek. Minden visszaállt a rendes kerékvágásba, csak én nem. Bennem az Űrhöz hasonló üresség tátongott.

Lassan feltápászkodtam, segítségképpen belemarkoltam a sikló szélébe. Gyenge voltam, betegesen törékeny. Markoló ujjaim az ellazítás után is még mindig fehérek maradtak. Mi bajom van? Akkor vettem észre, hogy egy kötényhez hasonló kötött holmi takarja a hátamat. Az egyik utas meg is magyarázta a helyzetet, nehogy azt higgyem megőrültem, vagy valami ilyesmi. Az igazság viszont jóval egyszerűbb volt a kelleténél. Túl kevésnek találták a fehér, rövid ujjas viseletemet, ezért megajándékoztak egy meleggebbel nehogy megfázzak. Én szinte meghatódva, de sikeresen megköszöntem a gesztust. Csak bár ne emlékeztetett volna a dzsekimre, az azt bekenő síkos vérre! Mégis próbáltam zaklatottságomat nem elnyomni teljesen. Végülis a gyász hozzátartozik az élethez, nem? Nem tudom, és sose tudtam meg. Nem is akartam igazából. Belebújtam rendesen a nekem szánt ajándékba. A zöld kötött köntös nem volt megbűvölve, mégis jobban éreztem magam tőle. Összébb húztam magamon, majd távolba néztem. Már elhaladtunk a tó mellett, vagyis annak maradványai közelében és sebesen vágtattunk a pusztába. A minket eleinte baljósan követő hajók elhajtottak már rég, nem törődve velünk. Nem is nagyon lepődtem meg rajta, ugyanis két járgány az semmi egy egész városnyi emberhez képest.

Meglepetésemre sokáig nem is futottunk össze semmivel és senkivel, amiért szerencsésnek mondhattuk magunkat. A fák nélküli dombos, hol pedig pusztás tájvidéken ugyanakkor még így is könnyű célpontnak számítottunk. A körülbelül két és fél órás utunk utolsó felében kezdtünk csak aggódni. A távolból néha sikolyokat, üvöltéseket hallottunk. Egyszer-kétszer láttunk egy pár hullát (, mégsem agróztak ránk). Az események ugyanakkor gyakrabbá váltak. A haláli hangokat robbanások, majd késöbb egyébb csatazajok követték. Az újonnan látott borzadványok pedig inkább morogtam ránk, vagy indultak el felénk, ahelyett, hogy tudomást se vettek volna rólunk. A legénységgel éreztük a bajt, de folytattuk inkább az utat. "Halok meg a harcosként, mint gyávaként" kurjantotta az öreg, és nem vitatkoztunk.

Egy dombon hágtunk fel éppen, amikor egy fiatalabb tag nekem szólt:

-Miért ölted meg a legjobb barátodat?-kérdezte, mire felé fordultam, de nem is tudtam volna válaszolni a kérdésre. Lefagytam, mégsem számított, mert minden elhalkult és a súlytalanság vett hatalmába minket, mialatt egy rakéta csapódott bele a siklónkba.