Marvel/ A Boszorka/ Sötétségben

25.

Nem vagyok halott. Urontió tud rólam. Ő szólhat az érdekemben! Nem szabad, hogy ezt a rizsát bárki is elhiggye! Nem. Nem. Nem! A Másom testében üvöltöztem. Hiába, úgysem hallotta senki. Kétségbeesésemben próbáltam erőt elragadni a fogvatartómtól, de nem igazán jött össze az se. Ott ordibáltam egy kietlen bolygón, miközben lélekben a tükörképem szemszögéből éltem át a világot. Ő Új-Asgard felé menetelt éppen kényelmesen. Nem siettethette őt senki, és semmi. Vele ellentétben az embereknek alig három órájuk maradt hátra a következő rohamig.

Átlépve a város határát szinte azonnal elfogott a hányinger. A romok és törmelékek mellett sokkal szörnyűbb jelenségek tárultak elém. A vér néhol már patakokban folyt az utcán. Összemarcangolt testrészek hevertek sokfelé. Egyes helyeken pedig csak emberi hús maradványnak tűnő cafatokat láttam. Mind a szag, a látvány és a szörnyű hangulat rettenetesen elkeserített. Hogy nyerhetnék akkor most, de mégis? Halott nem vagyok, de az örökké valóságig sem nézhetem ezt, igaz? Én csak remélem senki nem akar feltámasztani, mert most azt se tudom mit tennék...Nem tudom mit csináljak! Reméltem, hogy az elöbbieket az "idióta" nem hallotta, mert nem akartam neki mulatságot adni. Akkor jöttem rá, hogy nem hallom őt. Nem egy és ugyanazok voltak a gondolataink. Az elmúlt egy napban nagyon ritkán fordult elő hasonló időszak. Küzdenem kellett, hogy magam lehessek az elmúlt órákban. Ugyanakkor abban a pillanatban nem kellett. Talán nem is leszek olyan őrült, mint ő.... A tudata ennek a ténynek egy ideig fantasztikusnak hatott. Átjárta az elmémet, és megmosolyogtatta a nagyon messze lévő bezárt énemet is. Az öröm, viszont nem tartott soká.

Útunk közben elszórva találtunk rá a nép maradványaira. Voltak, akik bőgtek, üvöltöztek halottaik fölött. Mások reménytől telve ápolgatták, az akár már régen elhunyt szeretteiket. A gyerekeket sajnáltam leginkább. Nekem sosem kellett igazán egy szülő. Csak kezdetben szerettem volna egyet. Majd kiderült, hogy anyámat nem is érdeklem. Apám pedig egy őrült, aki, ha kellett volna minden egyes nap egy szobában tartott volna a kisérleteihez. Ma már mindketten halottak. Anyámat egy H.Y.D.R.A.-s vitte el. Apám pedig a börtönben halt. Nem maradt életben egy közvetlen szülőm se, de nekem nem is igazán kellett egy. Utazásaim során viszont megtapasztaltam mennyire fontosak is a szülők. Formálnak, alakítanak minket, és egy ideig el se tudjuk képzelni az életünket nélkülük. Ott azon a bolygón gyermekek temérdekét láttam egyedül botladozni az utcákon. Anyjuk vagy éppen apjuk után kiáltozva. Mindengyik elveszve törötten állt, és tán sosem épülnek valaha is fel. Néhányan segíteni próbáltak nekik. A palota felé terelték őket, egy új jövő igéretében. Volt egy olyan érzésem, hogy a Másomnak más tervei voltak.

A palotában úgy téve, mint a többiek sikeresen elbújt. Temérdek sebesült feküdt ott, és nagyon sokan kötelesség tudóan ápolták őket. Ő épp egy lábnélkülihez guggolt le, de nem csinált igazából semmit. Az ajtó nyílt, és Urontió jelent meg. A szivem egy pillanatra meglobbant, félelemből.

-Gyerünk, gyerünk! A következő szállító megérkezett. Hozzátok a következőket!-enyhe bizsergést éreztem a Másom felől, ami nem jelenthetett semmi jót. -Gyerünk, gyerünk! Márcsak két óránk van hátra!-aztán kifordult ugyanazon az ajtón. Mi felemelkedtünk, és észrevétlenül utána lopóztunk. A kree sietve szedte a lábait, ezért nehezen lehetett követni. Az ötlet alapjáraton, nem igazán tetszett. Mit akar ez a ribi a barátomtól? Ha?! Végül betértünk egy szobába, amitől kirázott a hideg. A betegszobámba. A tárgyak valószínüleg szinte ugyanúgy álltak ott, mint tegnap este. A bútorzat kissé kopott volt a sötétség hullámtól, de fel tudtam ismerni mindent.

-Hol lehet? Hol lehet?-motyogta a kree, miközben a talapzatot kémlelte. Mi mögötte álltunk, de nem vett észre minket.

-Ha a dzsekit keresed az nem lesz itt.-szólalt meg ő, mire a kék barátom azon nyomban megfordult. Egy egyszerű kardot tartott a kezében, amit ránk szegezett.-Szerintem már elvitte. Jó tudni, hogy még nem szóltál neki.-Kinek? Kiről beszéltek? Neee...Lisa!

-Nem találkoztunk.-mondta Urontió, és erősebben kezdte markolni a fegyvert.

-Hát te már nem is fogsz!-villámgyorsan előidézett egy kardot, és a mellkasába repítette. Urontió elejtette a kardot, amjd térdre esett. Szájából a kék vére buggyant ki. Neeem! ...Engedj ki és én lerendezem veled! Engedj ki! Urontió eldőlt, teste nem mozdult többé. A szemei még nyitva voltak, de már semmit sem árultak el. Éreztem, ahogy meghalt, mivel ő volt az, akinek napjaival éltem. Neeeem! Kérlek, ne! Urontió...én...Erőtlenül nyöszörögtem még sokáig. Nem törődve azzal, hogy a Másom már rég nem ott jár. Homályos volt minden, és nem is érdekelt a világosság puszta ötlete sem.

Miután mondhatni magamhoz tértem a város egy talán volt terén találtam magam. Szerintem azt a területet már mindenki elhagyta az evakuálás alatt. Az ellentétem mellett ott állt Műra. Földi idő szerint nem lehetett több húsznál, de kisugárzása nem arról árulkodott. Hosszú fekete ruhát viselt, ami középen egy varrattal volt elválasztva. Csipőtől felfelé a legjava látszatra bőrből készült. Alkar közepéig szintén vászon borította a bőrét, melynek vége bőr felvarrásban végződött. A ruha tiszteletparancsolóan pontos volt, viselője nem is viselte különben. Engem leginkább a hátulja zavart. A feszes konty alatt egy vastag kard markolat búvott meg.

-Megjöttél.-jelentette ki az egyértelműt Műra. Lisa a park túloldalán jelent meg kezében a kék kabátommal. Rá kevésbe lehetett volna mondani, hogy magabiztos. A kosz belepte őt és egyenruháját. Haja már rég nem volt összefogva. Szanaszét állt, de szerintem őt nem zavarta. Csak közeledett felénk, lépteit szedve. Lisa, kérlek menj el. Gondold meg magad! Én élek! Életben vagyok! Még az se biztos, hogy szabadon engednek! Nem bízhatsz meg ezekben!

-Meg kell esküdnöd rá, hogy visszahozod őt!-fordult először Műra felé.

-Igérem.-szemével intett, hogy dobja el a kezében tartott tárgyat, mire a dzsekim megízlelhette a hamus föld ízét.

-És te is! Nem érdekel milyen galád vagy is...Te is esküdj meg!-nézett ránk.

-Esküszöm.- Lisa bólintott egyet, jelezvén, hogy felfogta a szavakat, és készen áll. nem..nem.Kérlek csak ezt ne...! KÉRLEK!

-Térdelj le! Kezeket hátra!-parancsolt Műra, és elővette hatalmas kardját.- Fej lehajt!- Lisa tette, amit mondtak neki. Nem nézett semmire, csak azt csinálta, ami szerinte helyes.-Igérem Mary tudni fogja, hogy ki áldozott érte!- Neki nem kell meghalnia ! Hagyjátok! Öljetek meg engem! Minek is kellek én nektek?! Hát nem volt elég?! Kérlek csak őt hagyjátok meg! Lisa nem válaszólt, a földet nézte. Hirtelen a semmiből Adam is felbukkant, ott ahol az elöbb felesége is. Ordítozott, ahogy csak tudott, de hiába. Műra egyetlen suhintással végzett vele.