Marvel/ A Boszorka/ Sötétségben

27.

Csend volt. Olyan amelyet aligha élhet át az ember. Hallani lehetett valamilyen nyöszörgést a távolból, néhány kőcsiszamlást. Romok ropogását, de akkor is némaság uralt mindent. Egy csata utáni csend.

Műra arca kifejezéstelen volt, amikor ránéztem. Nem tett semmit, nem mondott semmit. Majd megfordult, és elgyalogolt a távolba. Miközben gépeinek egy része (,ami hullákat tartalmazott), hullott az égből. A Másom inkább tűnt zaklatottnak:

-Hogy merészelsz...?-idegesen emelte fel a kezét, és ide-oda forgatta.-Hogy...?-aztán mereven a szemembe nézett. A következő pillanatban ő is kámforrá vált. Ideje volt hát szembenéznem a valósággal...Már fordultam is meg, mikor Adam két méterre tőlem szemben megállt. Erővel a lábam elé vágta az egyik tőrömet, úgyhogy pontosan, kevés kárral beleállt a földbe. A másikat már nem sikerült ugyanilyen szépen hajítania, mire az lepattant a park kövéről, aztán az is helyet foglalt a csizmám mellett.

-Vedd fel!-parancsolta, hangja halkan szólt, de nem lehetett ellenkezni neki. Leguggoltam, és amilyen gyorsan csak tudtam felszedtem a két tőrt. -Tűnj el!

-Adam, én...-próbáltam szót érteni vele.

-Csak menj...!

-Én ...nem ...kérlek...én miattam történt ez...és...-a hangom meg-megakadt. Ha, őszinte akarok lenni igazából nem tudom mit akartam mondani, mert nem is tudtam mit kéne. -Én is szeretem őt!

-Nem, nem szereted!-lefelé nézett a földre, így nem láthattam az arcát mégis nem akartam csak úgy otthagyni mindent. Elrohanni a világból.-Vagyis mondhatnád úgy is, hogy szeretted.

-De...-az öcsém megfordult, és oly gyorsan tért vissza, hogy fel sem eszléltem mit csinált. Végül az arcom megélt egy kellemetlen találkozást, mivel Adam az arcomba vágta a dzsekim. Hátratántorodtam a hirtelen ütéstől, de közben nedvességet is éreztem. Megtalálva újra az egyensúlyomat, nyúltam az amúgy is már majdnem lecsúszott ruhadarabért. A kezem remegett, mert nem akartam látni, amit az elöbb éreztem. A nedvességet. A reményeim súlyos szilánkokra összetörtek, amint a kezemben tartottam a régebben kapott ajádékom. Az kék kabát egyik szélét vér borította, bár a védővarázslatok nem engedték át azt, mégis látszódott rendesen. Azt hittem ott esek össze. Hirtelen minden homályossá kezdett válni, én pedig engedtem a hullámnak. Hisz miért tartottam volna vissza?

-TŰNJ EL!- üvöltött rám Adam, mire kizökkentem, és elengedtem a dzsekit, ami tompa hanggal zuhant a földre. A testvérem arca vörös volt, szemei ádázak, mintha azt sugározták volna,hogy azon nyomban meg fog ölni.

Nem tudom hogyan, de elmentem. Magam mögött hagyva mindent. Pontosan úgy, ahogy nem akartam.