Fuss | Marvel |

15. rész

A bekötő útoról lehajtva tapasztaltam meg csak az igazi forgalmat. Mindenhol több tonnás kamionok száguldottak délnek , rakományaikkal.

Én is besoroltam szépen , a sávba és ma különös módon nem igazán akartam halálos tempót diktálni. Inkább néztem a nyugodtnak nem mondható jármű kavalkádot.

Valaki telefonált , volt akik családosan mentek valahová, akadt olyan is aki csak egyedül ringatózott a rádiójából szóló zene ütemére .

Persze ezek a kis pillanatok csak pár percre kötötték le a figyelmem , hisz jó magam is a volán mögött ültem.

A városba beérve nem igazán tudtam , hogy hova is szeretnék először menni. Csak bolyongtam a forgalmas utcákon. Hihetetlen , hogy milyen élettel teli ez a hely. Emlékszem 40-ben , nem voltak sokan az utcán.

Rettegtek az emberek , mikor a vadászgépek elsuhantak a fejük felett, minden egyes szirénázáskor ilyedten rezzentek össze és indultak az óvó hely felé. Féltek , nagyon féltek. Miért? A család minden férfi tagja a fronton volt , a németek bármikor rájuk törhettek bombáikkal , hisz Hitler volt ilyen elszánt , hogy a biztos halálba küldje katonáit.

Ezt tudtuk és az emberek is. Hiába nem beszélt róla senki , mindenki tudta.

Gondolatmenetembő egy piros lámpa rázott fel. Akarva akaratlanul abba az utcába keveredtem ami szomszédos volt az öregek otthonának utcájával. Ezt már csak egy fáradt mosollyal jutalmaztam , majd a figyelmemet a járókelőknek szenteltem.

Hatalmas forgatag , ami bármit elragad magával. A rohanó emberek akik intézik mindennapos gondjaikat. Sehol egy mosoly csak a monoton hangok ahogy a cipők dobbanak.

Az előttem lévő zebrán egy anya és fia kelt állt. A kisfiú nagyon nézte a motortomat. Majd rám nézett. Szép kis arca volt , tipikus szőke haj és a hozzájáró kék szemek. Az a srác akitől a nénik elolvadnak és megcsipkedik az arcát.

Láttam , hogy még mindig nem tudja levenni a járművemről a szemét. Éppen ezért kicsit megbőgettem a drágát , ezzel mosolyt csapva a kisfickó arcára. Az anyja már kevésbé kitörő örömmel fogadta ezt a mutatványomat. Egyet rántva a fia karján sietve elhagyták a zebrát .

Eközben a lámpa is zöldre váltott így én is fojtattam utamat. A járgányomat leparkolva levettem a fejemről sötétített bukómat . Felnézve a robosztus épületre csak egy nagy sóhaj szakadt ki belőlem. A motor kulcsát csak a zsebembe süllyesztettem , majd beléptem az épületbe.

Persze ismertem a járást így az ápolók csak bólintottak majd fojtatták munkájukat ott ahol abba hagyták.
Én pedig elindultam az ismerős szoba felé. Az ott álló nővér csak annyit mondott:
- Nyugodtan be mehet már ébren van. - már indultam volna be amikor ismét megszólalt- Sajnos megint elfelejtett mindent.

Erre csak egy kimért bólintás volt a válaszom , majd a hölgy . Nem akartam belépni. Nem akartam megint újra kezdeni, egyszerűen nem. De tartoztam neki ennyivel , így egy nagy sóhaj keretében lenyomtam a kilincset és az ajtó kitárult.

- Szia Peggy- mosolyogtam rá az idős hölgyre.

- Nymeria?- kérdezte felém fordulva. Csak mosolyogva bólintottam.- Azt hittem meghaltál , hogy a Hydra megölt.- kezdtek folyni a könnyei.

- Kicsit több kell a Hydranál ahhoz , hogy le tudj vakarni magadról.- ültem le az ágy melletti székre.

- Ó , édes istenem , mikor jöttél ? El sem hiszem.- sírt még mindig.

- Már egy ideje itt vagyok.- fogtam meg a kezét.- De csak most tudtam kideríteni , hogy hol vagy.

- Nem baj , nem baj az a lényeg , hogy itt vagy. Mesélj mi volt , hogy életed túl.