Fuss | Marvel |

8. rész

A motoromon ülve hasítottam az utat. Oda se figyeltem merre megyek , csak utaztam a semmibe. Persze ezzel csak az elkerülhetetlent akartam elkerülni.

Nem akartam behajtani a városba , de lassan arra tartottam , no meg a benzin is fogyóban volt.

Már láttam is a kis kertvárosi házakat. Itt még nyoma sem volt a nagy városnak. Minden olyan csendes volt.

Megálltam egy benzin kútnál , és gyorsan tankoltam. Milyen szerencse , hogy mindig nálam van a tárcám. A kutas igen nagyon megnézett. Gondolom nem volt hozzá szokva , hogy nő van a motoron.

Folytattam utam és pár kilóméter után megálltam a Nyugati temetőnél. Ahogy benéztem már lehetett látni a sok egyforma sírt. Egy hatalmas gombóc nőtt a torkomban.

Még mielőtt beléptem volna a kovácsolt vaskapun, beugrottam a temetővel szembeni virágos boltba.

Itt is sokat időztem , pedig már az első pillanattól fogva tudtam , hogy mit akarok venni. De még nem akartam menni, még nem akartam , hogy fájjon.

De nem húzhattam tovább. Átszaladtam az úton oda se figyelve. Dudáltak is az autósok rendesen. Nem érdekelt.

Ahogy beléptem a kapun elfogott a rettegés. Gépiesen lépkedtem  a fal mellett majd a megfelelő neveknél beléptem a sírkövek közé. Tudom miben egyeztünk meg így nem is kellett sokáig keresgélnem a kövek között.

Ott voltak mind a hárman , egymás mellett. Frank és Stan meg tévesen Bucky is meg én is.

Csak néztem a sírokat és némán folytak a könnyeim. Eddig még ringattam azokat a halvány reménysugarakat , hogy élnek. Még nem haltak meg. De a sírok véglegesítették a halálukat. Pedig még hittem , még reméltem. De hiába. Térdre rogytam és sírtam.

Szégyen vagy nem szégyen. A könnyeim megállíthatatlanul csorogatak le az arcomon. Belül pedig szétfeszített a fájdalom. Azt hittem megfulladok a szomorúságtól. Fájt nagyon fájt. Soha nem éreztem magamat ennyire egyedül. Soha .

- Itt hagytatok! Egyedül! - fakadtam ki sírva.- Miért - üvöltötttem. - Miért büntet a sors! Nem akarok itt lenni! Nekem melletetek lenne a helyem.- zokogtam.- Mi lett azzal , hogy együtt örekszünk meg? Hogy együtt töltjük utolsó éveinket? Én miért vagyok még mindig itt! Miért...

Csak egyre gyűlt bennem a harag és a szomorúság. Nem tudtam elfogadni . Nekem már rég halottnak kéne lennem. Nem itt rontani még mindig a levegőt. Igazságtalanság!  Miért halott mindenki akit valaha szerettem! Miért vagyok egyedül. Ehhez hasonló kérdések gyűltek bennem.

Majd elmémbe egy név kúszott be. Peggy. Már tudtam , hogy hova kell mennem.

Leraktam a virágokat a sírokra , aztán fel álltam megtlöröltem az arcom és a kijárat felé vettem az irányt , hogy ott még egyszer visszaforduljak az egyforma sírok felé ,és hullajtsak még egy könnyet azokért akiket takarnak.(  Ezt a hosszú mondatot chimchim_liza-nak ajánlom!😂)

                                    ...

Amint beléptem az idősek otthonába a recepcióhoz léptem. A nővér amint felnézett rögtön felismert. Hogy is mondjam amióta visszatértem Amerikába törzs vendég vagyok itt, szóval az intézményben már mindenki ismer.

-  Ó asszonyom! Pont most kelt fel ! Nagyon jó az időzítés.- mosolygott rám. Nekem csak egy fáradt biccentésre futotta. A recepciós rögtön levágta , hogy nem vagyok a helyzet magaslatán így gyorsan folytatta is.

- Menjen be nyugodtan , bizonyára várja magát , hisz elég rég járt erre mostanában.

- Köszönöm.- mormogtam el az orrom alatt.

Az ismerős ajtó előtt lefékezten és halkan nyitottam be.

- Szia Peggs.- kezdtem kíváncsian. Sajnos mostanában néha elfelejti , hogy már visszatértem és újra el kell játszanunk a sírós részt .

- Szia Nyms , nyugi emlékszem.- mondta halkan lágy hangján. Nagyot sóhajtottam.- Mi újság rég voltál.- jegyezte meg kicsit neheztelve.

- Csak összecsaptak a hullámok a fejem felett , ennyi az egész.- mondtam fáradtan.

- Na mondd mi a gond - mondta kedvesen.

- Túl jól ismersz. - néztem rá. Ő erre csak egy mosolyt eresztett el.- Voltam a síroknál.- jelentettem ki halál komoly hangon. A mosoly lekerült az arcáról.- Eddig még buta módón reménykedtem abban , hogy élnek- ekkor már a szemeim könnyekben úsztak.- De a sírok és az adatok mást mutatnak. Nem is értem , hogy hitegetthettem magam ezzel , de jó volt hinni , remélni.- sírtam - Olyan egyedül vagyok. Olyan sok minden változott. Nekem ez már túl sok. Te is tudod , hogy halottnak kéne lennem! - mondtam kétségbe esve.

- Ajj Nyms .. Nézz rám.- mondta lágyan.- Kaptál még egy esélyt , hogy leéld azokat az éveket amiket elvettek tőled! Örülj neki , hogy van és éld le. Más örülne neki , hogy vissza adták az éveit! Boldog lenne! Ne pazarold el lépj tovább !

- De nem megy.- néztem rá.- Egyedül vagyok és elfáradtam . Elfáradtam abban , hogy épnek mutassam magam amikor darabokban vagyok , elfáradtam abban , hogy minden éjszaka csak azokat a szörnyű képeket látom. Nekem nincs már itt helyem ! Mindenki halott akit valaha barátomnak tartottam kivétel te! És nekem is annak kéne lennem

- Erre ne is gondolj ! - mondta keményen . - Kaptál egy új esélyt ! Használd fel!

- De mégis , hogy ?

- Mindent én se tudhatok- mosolygott rám.

Elfordítottam a tekintetem. Talán igaza van . Élnem kéne . De mégis , hogy kezdjek hozzá. Hiszen tele vagyok dühhvel , keserűséggel , bánattal . Mellesleg egyedül vagyok. No de az a király aki innen feláll nem? Küzdjek vagy adjam fel? Ez a két lehetőség van.

Peggy látta rajtam , hogy tépelődöm . Megfogta a kezem és csak ennyit mondott.

- Az a Nymeria akit én ismertem soha nem adta fel. Küzdj! - jelentette ki. Ilyenkor a régi fényében pompázott. Ugyanaz az élet erős nő volt mint akkoriban. A rendíthetetlen parancsnok.

- És mivan ha épp itt lenne az idelye.

- Sosincs itt az ideje.- mondta komolyan.- Igérd meg nekem!

-  Nem is tudom... -bólintottam szipogva.

Ekkor egy kopogás zavarta meg a társalgásunkat. Mindketten oda kaptuk a fejünket.

- Szabad- kérdezte az ajtóban álló Steve.

Szitkozódva kaptam el a fejem, és töröltem le könnyeim nyomát.

- Persze amúgy is indulni akartam .-  kaptam fel a bukóm , és indultam el az ajtó felé ahol helyet cseréltünk Stevevel.- Ja és Peggy. Megtalált a S.H.I.E.L.D. , nagyon úgy néz ki bosszúálló leszek akarom ellenére!- mondtam gúnyosan Stevera nézve.- majd indultam volna tovább az utamon , de  megállítottak.

- Nymeria - szólt utánam Peggy - esküdj meg! - nézett rám jelentőségteljesen , mit tehettem  hát?

- A szavamat adom!- néztem vissza rá , majd kiléptem az ajtón.

Amint a szabadba értem fellélegeztem . Körül néztem. Minden olyan csendes és nyugodt volt. Különös módon most nyoma sem volt a nagyvárosnak.

Az illúziót egy száguldó kamion törte meg. Én erre már csak egy gúnyos mosollyal reagáltam , majd felültem a motorra és a bázisra hajtottam.