A Vég előtt, a Pokol után ✓

[17 -]

–A lélek csendje–

~••°°••––*––••°°••~

Alec Lightwood magányosan ugyan, de kipihenten ébredt a következő napon. Magnus már nem tartózkodott mellette. Ezt kicsit furcsának találta, de végül nem gondolkodott rajta sokáig. Jó ideje nem aludt már ilyen jól, s igazán kellemesen hatott rá a tudat, hogy talán végre a gyógyulás felé lépdelt. Ki akart mászni az ágyból, hogy elkezdje a napot, de a lustaság és a meleg biztonság sokkal jobban vonzotta. Jól érezte magát ott a kényelemben, s semmi pénzért nem rúgta volna le magáról a takarót, ha már olyan tökéletes pózt talált magának. Azonban az idő nem állt meg, neki pedig el kellett fogadnia, hogy ezer meg ezer dolog vár rá.

Sóhajtott egyet, majd lassan kimászott az ágyból, s magára kapta a vékony, világoskék inget, ami az ágy mellett álló szék háttámláján pihent. Nadrág volt rajta, ugyanis azt nem vette le elalvás előtt az este, a felsőt is csak azért, mert nem tudott nyugodtan aludni úgy, hogy a mellkasát fedte valamit. Olyan érzést keltett benne, mintha valaki fojtogatta volna. Egy pillanattal később már az ablak előtt állt, s álmodozva nézett az alatta elterülő tájat. Csak némán leste az utcán elhaladó embereket és autókat, akik mind bizonyára munkába siettek, vagy onnan tértek haza fáradtan.

Olyan nagyon elmerült az össze-vissza kanyargó gondolatainak sűrűjében, hogy fel sem figyelt Magnus jelenlététe a háta mögött. A férfi már jó pár perce álldogált ott némán és mozdulatlanul, megfigyelve Alec minden pontját az ablakon beeső sápadt napfényben. Olyan egyszerűnek, de mégis földöntúlinak találta a látványt, hogy semmit nem mert tenni, mert félt attól, hogy ha megteszi Alexander azonnal eltűnik a szeme elől.

– Jó reggelt, Alexander – szólt végi némi bizonytalansságal a hangjában Magnus, majd halványan el is mosolyodott, mert Alec ijedten megugrott a hangjára.

– Oh, Magnus – futott egy bizonytalan görbe Alec sápadt arcára, és közben ellépett az ablaktól, magára hagyva a nyüzgő utcát és a siető embereket. – Jó reggelt.

– Jól aludtál? – kérdezte Magnus kíváncsian, de valójában csak azért, hogy életben tartsa a társalgást.

– Jobban, mint máskor – biccentett Alec. – Köszönöm, hogy itt maradhattam éjszakára.

– Semmiség – legyintett Magnus. – Egyébként sem engedhettelek haza egyedül este.

Alec mosolya erre kicsit lejjebb kókadt, de azért még mindig boldogságot mutatott. Valljuk be, ő abban reménykedett, hogy más ok miatt marasztalta Magnus. Alec nem is értette, hogy miért gondolt olyan dolgokra, hiszen közöttük nincs semmi. Csak barátok, semmi több.

– Kérsz reggelit? – dobta be magát Magnus újra. – Csináltam pár szendvicset meg teát és kávét, mikor te még aludtál.

– Ehetek is – vonta meg a vállát kicsit tétován Alec, majd követte Magnust a konyhába. A férfivel szinte egyszerre ült le az asztalhoz, majd némán magához vett egy tányért s enni kezdett. Inkább nem is mert felnézni az asztalról, mert attól félt, hogy akkor biztosan jócskán zavarba jön, s nem akart egy érett paradicsomra hasonlítani.

Persze ez az egész olyan zavaros volt, hogy Alec azt sem tudta, hogy hol kezdődik az eleje, s hol van a vége, ha egyáltalán tartozik hozzá vég. Azt érezte, hogy most végre boldog lehetne, ha az élet csak egy kicsivel is könnyebb volna. Egyszerűbb... De nem. Ott ült az asztalnál, s hagyza, hogy a gondolatai teljesen az őrületbe kergessék. Érezte, hogy valami nagyon más benne. Valami... Az a fura érzés, ami már jó ideje kergette nappal és éjszaka is. De nem értette, hogy ez mi. Miért változik meg a hangulata, s úgy egyáltalán mindene, ha Magnus közelében van? Mi ez az egész?!

– Jól vagy, Alexander? – kérdezte váratlanul Magnus aggódva. – Olyan fejet vágsz, mintha fájna valamid.

– Oh... Semmi gond – legyintett Alec, de kissé még zavart volt. – Csak elgondolkodtam valamin, egyáltalán nem fontos.

– Biztos vagy ebben? – vonta fel a szemöldökét Magnus kételkedve. 

– Hát persze – biccentett Alec gyorsan, majd a mosogatóba tette a tányérját. – Lassan lehet elkéne mennem. Jace és Izzy jó ideje nem látott már.

– Igaz – sóhajtott fel Magnus, s Alec újra hallotta a hangjában a csalódottságot. De miért? – Lassan menned kell.

– De azért még találkozunk, nem? – kérdezte bizonytalanul Alec.

– Hát persze – nevette el magát Magnus. – Csak mondd, hogy mikor és már jöhetsz is.

– Világos – felelte Alec, majd elindult kifelé. Valójában nem kellett annyira sietnie, hiszen Jace és Izzy tudta jól, hogy merre van, de annyira zavarta ez a fura érzés, hogy már csak egy kis friss levegőre vágyott.

Ahogy haladt hazafelé az járdán, időnként kerülgetve a járókelőket, egy kicsit kitisztult a feje. A gondolatok és a kérdések eltűntek, s egyedül csak azok a furcsa, egyelőre meggyarázhatatlan érzések maradtak ott. Alec talán kezdte sejteni, hogy mifélék azok, de még mindig elég zavaros volt minden. Hinni akart a szívének és elindulni az ösvényen, de a háború démonai minden percben ott voltak a sarkában, s nem eresztették el. Valahányszor végre elképzelte azt a gyönyörű és szabad vágyat, amit meg akart osztani Magnussal, mindig előjött egy véres, ijesztő és fegyverropogástól hangos kép, ami átírt minden tervet. Alec azt látta, hogy egyszer teljesen elveszíti önmagát, s véletlenül bántani fogja azokat, akiket szeret. Nem... Ezt nem engedhette meg.

Ilyen áron nem kér boldogságot. Akkor már inkább hagyja, hogy a béke elússzon a szeme előtt, de nem fogja végignézni azt, hogy egy napon bántja Magnust, vagy a családját. Milyen ember lett volna ő, ha mégis tovább megy? Önző, bizonyára. Nem más, csak egy olyan személy, aki mindenkit feláldoz azért, hogy megkapja azt, amit akar. Alexander Lightwood utálta az ilyen embereket, s semmi pénzért nem akart ilyenné válni. Talán nem volt ez egy örömmel kecsegtető döntés, de ha ezzel megvédhet mindenkit önmagától, akkor neki tökéletesen megfelel. Csak egy újabb lemondás lesz az életében. Egy újab...

– Sajnálom, Magnus – suttogta Alec magának, s érezte, hogy egy vékony és magányos könnycsepp új útra indult az arcán.

~••°°••––*––••°°••~

Eyo!

Nos, esküszöm hamarabb akartam hozni a részt (speciel Szenteste), de hát a karácsony az karácsony. Viszont jelentem, hogy egy rémesen ördögi ihlet formálódott meg a fejemben, aminek jeleit már ezen rész végén is észlelhettétek, szóval a happy end még messzi van. (Hehe...)

Yeah, valójában egy igazi démon vagyok... ^-^